Ennek az új századnak harmadik évében, 1903. szeptember 1-én léptem át, apám kezébe kapaszkodva, az akkor még nyolc osztályos Líceum küszöbét. Útközben apám kellően előkészített a pillanat nagyságára, s így tíz esztendős értelmem már tudta, hogy nem akármilyen gimnáziumba megyünk, hanem abba az iskolába, amely családunk férfitagjai nevelőintézete volt már generációk óta.
Az első vedlés előtt állottam: elemistából gimnáziumi diákká kellett változnom, és ennek az átlényegülésnek ebben a szürke, kétemeletes épületben kellett végbemennie, amely az apró gazdapolgár házak között, a Széchenyi tér sárguló fasorai előtt emelkedett. A szomszédos mai postapalota helyén akkor még két patkolókovács műhelye állott. Reggelente itt ballagtak a csordás tülkének hívó szavára a Hosszú-sor (ma Rákóczi utca) és a Hátulsó utca gazdapolgárainak tehenei az Anger-réti legelőre, hogy napnyugtakor ringó tőggyel újra megjelenjenek és elnyújtott bőgéssel köszöntsék istállóikat. Patriarkális, egyszerű világ volt. Vergilius Georgiconjának verssorait a licisták a tehénpaták ütemére skandálhatták. … Ahogy beléptünk, máris magába szívott az örvénylő tömeg. Nagybajuszú parasztgazdák, ferencjóskában komorló falusi tiszteletesek és tanítók, keménykalapos városi polgárok, izgatott anyák, kezükön egy-egy riadt szemű diákregrutával, csoportokba verődő nagyobb diákok, akik tavalyi iskolakönyveiket árusították nyüzsögtek az udvaron és a folyosókon. A levegő a kaptárak zsongó lármájától reszketett. Néha egy-egy tanár tiszteletet parancsoló alakja tűnt fel. Ilyenkor a zsivaj elcsitult és a tömeg széles utat nyitott a tudomány apostolainak és a diáksorsok irányítóinak. … A tanár abban a korban távolabb állott a tanulótól, mint ma. Köztük a tekintélynek széles szakadéka tátongott, amely felett nem ívelt széles összekötőhid. … Ez a pápaszemes, feketeruhás tekintélyelv eleinte állandó dermedtségben tartott bennünket, s csak idővel enyhült, amikor tanáraink pillantása és egy-egy mondata elárulta, hogy bennük is meleg szív dobog.