A felszabadulás után kezdődő korszak évei folyton fokozódó nyomással nehezedtek rám, hiszen most a lényemtől olyannyira idegen politizálás minden polgár kötelességévé lett. Már nem lehetett a pártok felett vagy a pártokon kívül individuális hajlamoknak hódolni, hanem szint kellett vallani, vagyis be kellett lépni a pártok egyikébe. Hogy melyikbe, azt a gyárban szinte naponta megjelenő politikai agitátorok nagylelkűen reánk bízták, hangsúlyozva, hogy a MNFF-ben, tehát a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült pártok valamennyien demokratikusak, tehát mindenki szabadon választhat közöttük.
A magamfajta, politikailag bűnösen közömbös ember ezt készpénznek vette a szociáldemokrata vagy a kommunista szónok szájából, és belépett a Kisgazda Pártba! Nem mintha kisgazda lett volna, hanem azért, mert úgy látta, hogy ez a párt gyűjti magába az „értelmiségiek” nagy részét. Sajnos, ez a belépés hamarosan tévedésnek bizonyult, egyrészt azért, mert a volt nyilasok és egyéb fasisztabarátok ebben a pártban véltek menedéket találni, másrészt azért is, mert a Kisgazda Pártot elandalította számszerű fölényének tudata, és a régi úri kaszinók légkörében megragadva, nem vette komolyan az ellenpártnak, a Kommunista Pártnak céltudatos, szívós munkáját a hatalom megszerzéséért. Kiléptem a Kisgazda Pártból és beléptem a Szociáldemokrata Pártba, melynek programja jobban egyezett nézeteimmel. 1945. május 24-én volt az első politikai tömeggyűlés a Széchenyi-palota előtt. A Kommunista Párt részéről Révai József, a szocdemek nevében Szakasits Árpád, a kisgazdák részéről Nagy Ferenc beszélt, majd megválasztottuk közfelkiáltással az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe küldendő képviselőket.
Ezzel az első politikai nagygyűléssel megkezdődött tömegiszonyom leküzdésének radikális kúrája: a tömeggyűlések láncolata. Az elsőknél még kivert a hideg veríték és a rosszullét környékezett, amikor a Petőfi téren belepréselve a tömegbe, órákon át hallgatnunk kellett a politikai tirádákat, ígéreteket és fenyegetéseket. Akiknek akkor tapsoltunk, vagy úgy tettünk, mintha tapsolnánk, azok ma már kifakult politikai kísértetek, letűnt nagyságok, börtönben sínylődött, külföldre menekült vagy szürke börtönudvarok hajnali párái között bitóra húzott egykori potentátok.
De akkor, 1945 csodálatosan szép tavaszán, a politikai varázslat kis és nagy megszállottjai még egymással versengve gyürkőztek neki a szebb jövő építésének, egyelőre még egymás kezét fogva, később egymás kezét lefogva vagy elengedve, még később öklöt rázva egymásra.
A sopronkőhidai fegyház rabtemetőjéből kihantolták Bajcsy-Zsilinszky Endre tetemét és ünnepélyesen felravatalozták a Városházán. Az ünnepi beszédet még a régi polgármester, dr. Kamenszky Árpád mondta. Ez volt a hattyúdala, mert mint a régi rendszert kiszolgáló közigazgatási főtisztviselőt hamarosan leváltották és helyébe Fábján Lajos főszámvevőt ültették, a szocdempárt emberét.
Hőgyészy Pál főispán helyére dr. Hám Tibor kisgazdapárti politikus került, aki nagy buzgalommal igyekezett némi rendet teremteni az anyagi és szellemi romok halmazában.
Megalakult a Soproni Nemzeti Bizottság, melyben a kommunisták mindinkább előre törtek. Működni kezdtek az Igazoló Bizottságok, hogy mindenkinek a magatartását az elmúlt években felülvizsgálják, és a megbízhatókat igazolják. Reménytelenül nehéz feladatuk volt, mert az igazoló eljárás során a személyes bosszú, a féltékenység, álláséhség, ártani akarás, rágalom szennyes áradata mindent elborított. Sokan ártatlanul elvesztették állásukat, míg nyilas múltúakat a hasonszőrű bizottsági tagok és mentőtanuk igazoltak.
Még májusban működni kezdtek a Népbíróságok is. A kommunista vezetés alatt álló új rendőrség sorra letartóztatta a kétes elemeket és megindult a perek áradata. Magam is ismételten tanúskodtam a népbíróság előtt és tanúvallomásommal nemegyszer sikerült ártatlanul meghurcoltakat megsegíteni.
Minden forrt, kavargott, minden bizonytalanná vált: állás, szabadság, megélhetés. Senki sem tudta, mikor bizonyítanak reá régi bűnöket, vagy mikor rágalmazzák meg. Aggasztóan nőtt a drágaság. Kétféle pénz volt forgalomban: a sorvadó pengő és a szovjet megszállók által nyomatott és nagy tömegben forgalomba hozott szovjet-pengő. A pénzügyi ziláltság talajából a dudva mohóságával burjánzott ki a spekuláció, a fekete kereskedelem, a zavarosban halászók lelkiismeretlensége, az árurejtegetés, a csempészés. Az állandó razziák, házkutatások, rajtaütések nem sokat javítottak az állapotokon, inkább még jobban fokozták az izgalmat, a rettegést. A poncichterek, tehát a német ajkú gazdapolgárok, parlagon hagyták szőlőiket, földjeiket, nem gondozták állataikat, mert nagyrészük, mint egykori volksbundista, tompa kétségbeesésben várta, mivel kell majd megbűnhődniük megtévelyedésükért.
Magánéletem az éjszaka néhány ellopott órájára szűkült le. Olvasónaplómban hatalmas űr mutatja, hogy nem volt idő és ideg az olvasásra, írásra is csak nagyritkán. Ősz felé Hám főispán összehívta a soproni „tojásfejűeket”, köztük engem is, hogy újra megindítsuk a szellemi életet. Nekem az irodalmi szektor jutott, aminek eredményeként a színházban csakhamar egy magyar-szovjet estét rendeztünk, ahol többek között Tolsztojnak „Gyermekkorom” című önéletrajzából adott elő egy fejezetet egy színésznő, az én fordításomban, én pedig Illyés Gyula „Csizma az asztalon” című könyvéből olvastam fel egy részletet oroszul. Persze, a prózai számokra senki sem figyelt. Ilyenkor hangos jövés-menés, beszélgetés, nevetés, ajtócsapkodás töltötte be a nézőteret, ellenben a zene- és énekszámokat az oroszok áhítatos figyelemmel hallgatták és viharosan megtapsolták.
Egy más alkalommal a Városháza dísztermében volt irodalmi délután, melyen – minden ellenkezésem ellenére – nekem kellett elnökölni. A szereplők budapesti írók voltak, köztük Keszi Imrére és Fehér Klárára emlékszem.
Saját irodalmi termésem mindössze a Kosmische Legende magyar változata és a már említett novella, A béke első napja volt, mely utóbbit a még be nem tiltott Frankenburg Irodalmi Körben adtam elő. Az irodalom körébe tartozott az is, hogy néhány szovjet tiszt megtudva, hogy oroszul is beszélő író vagyok és orosz nyelvű könyvtáram is van, mind gyakrabban felkeresett lakásomon. Kértek, hogy zongorázzam nekik, főleg Strauss-keringőket, és a kölcsönkért orosz könyvek ellenében mindenféle élelmiszert hoztak. Rendes, derék emberek voltak, irodalomra, zenére éhesek, jóakaratúak, akik soha sem jöttek ittasan. Szenvedélyesen vitatkoztak a régi és új írókról, és könnyekig meghatódtak, amikor Puskin Anyeginjából oldalnyi részleteket recitáltam kívülről orosz nyelven.
A zenei élet nehezen indult, mert a hangszerek nagy része ronccsá lett, hegedűhúrt pedig nem lehetett kapni. Mégis sikerült egy kis kamarazenekart létrehozni, amely aztán idővel rendes hangversenyzenekarrá fejlődött Horváth József zeneigazgató keze alatt.
Még a nyár folyamán a megmenekült soproni zsidók meghívására a vak, zsidó zongoraművész, Ungár Imre, egy magánlakásban zártkörű hangversenyt adott, melyre engem is meghívtak. Megrázó élmény volt azok körében ülni és egy világtalan művész tolmácsolásában Beethovent hallgatni, akik a poklok poklában eltöltött évek után a legnemesebb zene segítségével próbáltak visszatalálni az embertelenségből az emberségbe. A soproni zsidók 95 százaléka Himmler áldozata lett. Csak a munkaszolgálatosok közül menekültek meg néhányan, s olyanok, akik bátor családok által bújtatva, vagy kolostorokba rejtőzve el tudták kerülni a kiirtást. Azok, akik elhurcolásuk előtt reám bíztak bizonyos összegeket, egytől-egyik elpusztultak a gázkamrákban, ezért a pénzt a hivatalos zsidó segélyakciónak szolgáltattam be.
Abban az évben a gyümölcs a lőverekben nem számunkra ért be. Júniusban, a gazdag cseresznyeérés idején a szovjet katonák, de a honi lakosság bizonyos rétege is falkákban járta a kerteket és szüretelt a maga módján. Voltak, akik csak a cseresznyével tele ágakat törték le, mások egyszerűen kivágták az egész cseresznyefát, felállították egy teherautó közepére, körülülték és a cseresznyét a fáról szemezve, harsány ének és harmonikaszó mellett boldogan robogtak végig a városon.
A lőverem egészen nyár végéig lókórház volt. A gyümölcsöt úgy kellett lopnom belőle. Fáim még ma is viselik ama idők stigmáit, a sebeket és forradásokat, melyeket a fához kötözött szegény beteg lovak operáció közben kínjukban ejtettek fogaikkal a törzseken és patáikkal a gyökereken. Van egy körtefám, amely hosszú évekig úgy viselkedett, mint valami harctéri sokkos rokkant, de aztán magához tért és most már újra gazdag termést hoz.
Ki, a távolabbi erdőkbe kevesen merészkedtek, mert ott az idegen katonák vadásztak, gyakran géppisztollyal madarakra és mókusokra. Csak a közeli erdőkben sírt a fűrész és csattogott a fejsze, hogy legyen mivel megfőzni a szárazbabot meg a krumplit. Mi ketten, Jánossal, a festővel azért csak ki-kirándultunk és egészen a
Hétbükkfáig, sőt a Tolvajárokig is elmerészkedtünk, pedig néha harctéri durrogásnak is beillő puskaropogásba kerültünk.
Hiányozna a kor képéből egy színfolt, jobban mondva: folt, ha nem említeném a szexuális szenvedélyek leplezetlen feltörését. A háború, a bombázások, az élet múlandóságának felismerése és a felszabaduláskor tapasztaltak a nők egy részében olyan szenvedélyeket keltettek, amelyeket nagyon elnézően szexuális epikureizmusnak lehet nevezni. Soha nem találkoztam a nők felkínálkozásának ilyen megdöbbentő szemérmetlenségéve1. Mindenféle ürüggyel felkerestek a lakásomon. Többek között megtörtént az is, hogy alkonyatkor becsöngetett hozzám egy alig ismert fiatalasszony, akinek férje eltűnt. Egy kis útitáska volt nála, azt lóbálta, amikor előadta, hogy neki másnap hajnalban el kell utaznia Lövőre, s mivel reggel nem mer egyedül kimenni az állomásra, mert fél a vetkőztetőktől, úgy gondolta, hogy inkább nálam alszik, és én majd kikísérem. Közben besötétedett, kijárási tilalom volt. Mit tehettem?! Csinos volt és az idők zordak voltak.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva