Akkor még a szovjet politika egyik sarkalatos tétele volt, hogy nem szabad senkit sem megmelegedni hagyni a helyén. Másfél-két év után mindenkit leváltottak és elhelyeztek olyan helyre, ahol nem volt semmiféle kapcsolata, tehát nem játszhatott össze senkivel. Annyi más idejétmúlt dogmával együtt néhány év előtt végre ráeszméltek, hogy ez az eljárás ártalmas a népgazdaságnak, mert állandó bizonytalanságot okoz és folyton visszaveti a termelést.
De akkor, a felszabadulás utáni első években ez még szent szabály volt, s így Romanovot sorban követték a többiek: Baljakin, Bilenko, Sumejko. Egyikük sem volt szakember, de egytől-egyig derék, óakaratú és kissé lomha szláv volt. Baljakin állítólag egy tengeralattjáró parancsnoka volt a háborúban, Bilenko a Mongol Népköztársaság fővárosában, Ulan-Batorban diplomáciai szolgálatot teljesített, Sumejko pedig lelke mélyén lírai költő volt.
Baljakin korszakába esett házasságom Máriával, akit ő is, rokonszenves felesége is igyekeztek európai udvariassággal körülvenni, ami megható volt s csupán akkor súrolta a komikumot, amikor Baljakin szertartásos kézcsókja kivitelezésénél, sünfrizurás fejét Mária keze fölé hajtotta, bal lábát pedig hátrafelé kinyújtotta.
Bilenko magas, szőke ukrán, maga volt a flegma. Magyarul tanult, mert erre kötelezték a szolgálati szabályok, tett-vett nagy lomhán, mintha értene a dolgokhoz, valójában mindent nekem és Chapó Elek igazgatónak engedett át, akit, nem törődve az öntödei munkásság ellenkezésével, visszahozott az Öntöde élére. Amikor a hónap végén eléje terjesztettem az üzleti eredményt, amely bizony az állandó nyersanyaghiány miatt korántsem volt kielégítő, nem mutatott meglepetést, hanem hátra dőlt a székében, egy ideig fújta a füstöt a plafon felé, aztán a szovjet szabály szerint: „sz potolka” vagyis „a plafonról”, tehát „hasból”, megnevezett egy elég tekintélyes százalékszámot, hogy annak alapján számfejtessem a prémiumokat.
Minden egyéb tekintetben is higgadt, emberséges ember volt. Nem tűrte, hogy akár a párttitkár, akár a szakszervezet valakit, anélkül, hogy arra nyomós oka lett volna, el akarjon távolítani a gyárból. Ha oknak felhozták, hogy az illető Horthy-tiszt volt, Bilenko kimondta a „nyet”-et, megindokolva azzal, hogy ezt nem lehet bűnnek tekinteni, mert ez a maga idején becsületes foglalkozás volt, s ha az illető mostani munkáját rendben végzi, akkor nem eshet bántódása, hacsak nem tekintendő háborús bűnösnek.
Bilenko felesége tenyeres-talpas orosz asszony volt, a termékenység hússzobra. Amikor második gyermekét kellett megszülnie, az utolsó percben feküdt be a soproni kórházba, és olyan simán hozta világra kislányát, mintha egy marék napraforgómagot ropogtatott volna, aztán – mivel babakelengyéje nem volt – harmadnap a gyereket valami kendőbe és a Pravdába csomagolva vitte haza férjéhez és nyolcéves fiához, aki szinte hetek alatt úgy elsajátította a magyar nyelvet az utca srácaitól, mintha nem Harkovban született volna, hanem a Csengery utcában.
Az orosz asszonyok általában bámulatosan igénytelenül érkeztek. Látszott, hogy a legszűkösebb viszonyokat szokták meg. S míg mi a háború utáni áruhiány alatt nyögtünk, ők tágranyílt szemmel bámulták a számunkra mindennapi nagyszerűségeket: női harisnyákat, kecses cipőket, csipkés bugyikat, no meg különösen a selyemfényű bronz- és borsózöldszínű paplanokat. Igénytelenségük hamarosan átcsapott követelődző igényességbe és hisztériás vásárlási lázba.
Kivételt képezett Bilenko budapesti főnökének, Vaszilij Ruszanovnak neje, aki férjével együtt gyakran napokon át Sopronban tartózkodott. Ruszanovné nyilván a régi értelmiség sarja volt, ezt hirdette egész megjelenése, ízléses öltözködése, beszédmodora, vonásainak finomsága. Valami magas bizalmi állást töltött be Budapesten, s ennek kisugárzása tette férjét is jelentékennyé a többi orosz szemében. Ruszanov kiváló vezetőegyéniség volt, képzett, energikus ember, akit különösen akkor tanultam meg becsülni, amikor az egyik délutánon műszaki hozzánemértés következtében tűz ütött ki a zárgyári készáruraktárban és az épület egy része leégett. Sem Bilenko, sem Ruszanov nem volt Sopronban. Telefon jelentésünkre azonnal autóba szálltak és mi, akik késő estig, a tűzoltósággal vállvetve oltottuk a tüzet és mentettük az árut, szorongva gondoltunk a felelősségre vonásra, mert abban az időben minden hasonló esetet szabotázsnak minősítettek és irgalmatlanul büntettek. Aggodalmunk felesleges volt, Ruszanov, a körülmények megvizsgálása után, egyetlen szemrehányó szóval sem illetett bennünket, és mindenért saját bizalmi emberüket, egy a Szovjetunióból jött egykori magyar emigránst, aki mérnöki képzettség nélkül mérnöki munkakört kapott, tett felelőssé.
Ez a „mérnök” a korlátoltságnak és csökönyösségnek olyan tökélyét testesítette meg, hogy illusztrációként szolgálhatott volna Montaigne „Essais”-inek a buta embert tárgyaló fejezetéhez. Feltétlen, vak elvhűsége a bolsevista tanokhoz volt az a számjegy, amely lényének nullasorát némi értékre emelte elvtársai szemében. Az értelmiségieket a buták megátalkodottságával gyűlölte, tehát engem is. Ártott nekik, ahol tudott, s erre bő alkalma nyílott, amikor a szovjet vezetők eltávozta után ő lett a gyár káderese.
A szovjet vezérigazgatók sorát Sumejko zárta le. Vajszívű ember volt, szerény, hallgatag, művelt. Két szenvedélye volt: a versírás és egy utcai seprőgép. Az elsőt titokban űzte, a másodikkal nyilvánosan, a gyár technikai lehetőségeinek bevonásával bíbelődött. Ezzel a seprőgéppel forradalmasítani remélte Moszkva utcáinak és tereinek tisztántartását, és az egészségre káros utcaseprés megszüntetését várta tőle. A kézi hajtású gép el is készült, de kezelőjének, akinek tolni kellett, majd a tüdeje szakadt ki, mert tízszer annyi energiát követelt, mintha a klasszikus módon seperte volna az utcát. Szívből sajnáltuk Sumejkót, hogy álma nem vált be. Nemsokára rá el is távozott, mivel a gyárak visszakerültek magyar tulajdonba, de ez már 1952-ban történt. Ilyen messzire siettem tehát előre, amikor a szovjet gyárvezetőket sorban felvázoltam.
Valójában még csak 1946-ban vagyunk, abban az esztendőben, melynek az első hét hónapját a küzdelem az infláció tüzes leheletű sárkányával töltötte be. Az akkori bank- és vállalati pénztárosok még ma is hideg verejtékben fürödve riadnak fel, ha ezekről a hónapokról álmodva mellükre ül a könnyű nullák miriádjaiból egybegyúrt hegynehéz szörnyeteg.
Amikor a pengő folyton hosszabbodó null-sleppje már nem fért bele az üzleti könyvek rovataiba, sem pedig az átlagemberek fejébe, akkor megszületett a millpengő, vagyis az egymillió pengőnek értendő pengő. Így például májusban a Ludas Matyi című vicclap egy-egy száma már 100 millpengőbe került. Persze csak átmenetileg, mert csakhamar a millpengők elé is oda kellett mondani a legfantasztikusabb számokat, a trillióig, melyet csak matematikatudósok tudtak leírni. Így jött aztán létre a billpengő és az adópengő, melyeket az infláció árja éppúgy elsöpört, mint a megvadult folyam a nyúlgátakat.
Ezekben a hónapokban a nyomor mindenkori vámszedői kivételével az ország lakosságának el kellett szenvednie a háború szörnyűségeivel rokon, csak nem olyan véres, ám az idegeket éppúgy ronggyá tépő pénzromlás őrjítő boszorkánytáncát. Batyuzott az ország, visszaesett a cserekereskedés korszakába. Elgyötört családapák és anyák a batyuzás keserves útját járták a környező falvakban, hogy az utolsóelőtti lepedőért, vánkosért, a stafírung megmaradt darabjaiért némi lisztet, egy kis zsírt vagy főzelékfélét cseréljenek a gyerekek számára.
A két gyár központi pénztárának főpénztárosa négy sűrűn gépelt oldalon rögzítette le egyetlen délelőttnek, 1946. július 8-nak pénzügyi problémalavináját, melyben a sima pengő, a millpengő és az adópengő, a fizetések és bérek, a kalória-megváltás és az előlegek, a dolgozók vonakodása, a rossz pénzt elfogadni és helyette élelmiszer követelése, a Fehér megyéig kalandozó gyári élelemszerző utak, autós expedíciók küzdelmei, a harc a bankkal 50.000.000 adópengő, és a postahivatallal 200.000.000 adópengő folyósítása végett, a dolgozók lisztjegyeire és otthoni villanyszámláikra szükséges pénz előteremtése stb. stb. pokoli kánkánt jár.
Bérfizetés szinte naponként volt, s kézhez kapott keresetével mindenki azon nyomban rohant, hogy bérét árura váltsa át, mielőtt még mélyebbre zuhan az értéke. Áru viszont alig volt, mert akinek volt, az csak annyit mert pénzzé tenni, amennyi létfenntartásához okvetlenül szükséges volt, vagy spekulált vele és rejtegette. Egy tragikusan groteszk labdajáték folyt az országban: a labda a pengő volt, melyet mindenki olyan riadtan dobott tovább másvalakinek, mintha parázs lett volna.
Amikor aztán a bolondokházát már majdnem szétvetették az elmeháborodott jelöltek, amikor a tojás már 120.000 millpengőbe került, akkor 1946. augusztus 1-én megjelent az új, értékállónak remélt pénz, a forint és ezzel az egész nullakarnevál egy csapásra véget ért, s a kimúlt, értéktelen pénzjegyek konfettiként borították a söpretlen utcákat és tereket.
Mondhatnám úgy is, hogy a ragadozó feketézőkkel, spekulánsokkal, csereberélőkkel, vetkőztetőkkel teli pengő-őserdőre nyár közepén leszállt a fagy és lemarta az addig eszeveszetten burjánzó pengőlombozatot, hogy augusztus l-ére oda terítse vastag avarszőnyegnek, melyben térdig gázolt az ország népe, ám kezében már új reményt, új ígéretet lobogtatott – a forintot. Az új pénzegység, a forint egyenlő volt 200 millió adópengővel, vagy 400.000 billió billpengővel, avagy 400.000 trillió millpengővel illetve 400.000 quadrillió pengővel.
A forinttal újra eljött a fillérek ideje, a váltópénz megbecsülésének kora. Már nem aktatáskában cipeltük a pénzt, hanem lapos patkóbugyellárisban. A nullák szökőárja megszelídült, összeomlott és meghunyászkodva visszahúzódott a csillagászok számításaiba.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva