if ($logged_in == FALSE) { }

A „Népek csatája” emlékmű avatása

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Még nem tudtuk, milyen közel vagyunk a békevilág összeomlásához, de a definiálhatatlan szorongás egyre nőtt. Lindenthalban, a repülőtéren, szorgalmasan röpködtek és zuhantak le a pilóták. Nagy repülőversenyek népszerűsítették az emberi akaraterő diadalának e legújabb vívmányát. A papírsárkányszerű, ingatag biplánok és a nem éppen bizalomgerjesztő monoplánok felett meg-megjelent nagy versenytársuk, a Zeppelin óriásszivaralakú teste és méltóságosan úszott el Lipcse felett. Néha éjszaka jelent meg égi fantomként, alulról, az utcák és terek lámpáitól rózsaszínűre festve. Sokkal szilárdabbnak és biztonságosabbnak látszott, mint a szunyogvézna aeroplánok, de azért Zeppelin gróf kormányozható léghajói is egymás után pusztultak el. Felrobbantak, elhamvadtak, és újra meg újra megkezdődött a gyűjtés az új, tökéletesebb hajó költségeinek előteremtésére.

Léghajó és repülőgép egyaránt a békés közlekedést látszott szolgálni, harcászati értékükről alig esett szó, mégis mindenki szemében baljós jelek voltak, éppúgy, mint a mozik híradásaiban a német flotta és a német hadsereg állandó dicsőítése.

Az egykori lipcsei csatatéren, a „Népek csatája" küzdőterén napról napra magasodott a [Völkerschlachtdenkmal] vaskos tömege, benne Franz Metzner germán hőseinek óriási szoboralakjaival. 1913. októberében azután II. Vilmos derékszögűre idomított bajuszával és a Grál lovagok ezüstsasos sisakjával, kacska kezében a marsallbottal, felavatta a német önteltség eme legújabb monumentumát. A 100 év előtti csatatér szikrázó díszsisakokkal telt meg és csattogó zászlók, lobogó csákóforgók, tarka uniformisok és harcra éhes fegyverek erdejévé változott, melynek sűrűjében a katonazenekarok gyújtó indulói tomboltak, süvöltve, mint a túlfeszített kazán szelepei.

Az izomfitogtatásnak nem volt se hossza, se vége. Nyár közepén megrendezték a 10. össznémet tornaünnepélyt, melyre a világ minden sarkából összesereglettek Lipcsében Vater Jahn szakállas és bajuszos atlétái. Négy órán át tartott az afrikai, ázsiai, amerikai és európai német tornászegyesületek dagadó izmú felvonulása. Mi ketten Gyulával bennszorultunk a nézők tengerében és a júliusi nap órákon át záporozta reánk nyilait. Egyszerre csak elfeketült előttem a kelet-afrikai német tornászok búrkalapos menete és mire újra megvilágosodott körülöttem a világ, egy mentő feketekávéval itatott. Napszúrást kaptam, elájultam, mint annyi más néző körülöttem. De ennek az ájulásnak egy életre kiható következménye volt. Megrendült a bizalmam a testemben és attól kezdve a mai napig tömegben vagy zárt helyiségben, ahol távol van a kijárat, nyugtalan leszek, képzelőerőm az ájulás lehetőségét kényszeríti elém, s ha nem tudok idejében kiszabadulni, akkor kiver a hideg veríték és elfeketül előttem néhány pillanatra a világ. E gyöngém már sok élvezettől megfosztott, de talán sok nagyobb bajtól meg is mentett. Mert bár küzdöttem ellene minden módon, sokáig az Essex-ek jel-mondatával: „Do what you fear!"-rel, a „Tedd azt, amitől félsz"-szel, a vége majd mindig menekülés volt a szabadba, az egyedüllétbe. Ha volt bennem becsvágy vagy emésztő érvényesülési hajlam, ez a fóbia nem engedte lábrakapni. Így életem csendesebb, meghittebb, bensőséges örömökben gazdagabb lett, a fórum és a politika veszélyei pedig csökkentek.

Egyébként az élet válságos pillanataiban, vagy nagy tömeg előtt tartott számos előadásom alkalmával, erőm sohasem hagyott cserben, bármennyire aggasztott is már napokkal előbb a rosszullét lehetősége. Ilyenkor feladatom annyira eltöltött, hogy képzelőerőm nem jutott szerephez. Idegenek között sem kínzott az ájulás kényszerképzete, az effajta neuraszténia a londoni City szédítő zsúfoltságában vagy a párizsi boulevárdok emberáradatában nem érvényesült, mert ott nem kellett tartanom a barátok vagy ismerősök ijedt csodálkozásától. A baj egyik gyökere tehát hiúságomban rejlett.

A mű szerzője: 
Becht Rezső

A Népek csatája emlékmű

A bejegyzés létrehozása: 2015. június 22.