A népszavazás

Eljött a nyár, de érlelő melege alatt titkos láz lüktetett és dobolt mind hevesebben, minél közelebb jött az átadásra kijelölt augusztus 29-e. A hírek a szúnyogokkal vetekedve cikáztak és zümmögtek. Ezek a hírek nem mind voltak fullánkosak-viszketőek, mind többen csak eltáncoltak a fül mellett, belezümmögtek valamit és ettől a zümmögéstől még testetlen remények és imbolygó bizakodások költöztek a szívekbe.

Az utcán járók gondterhesen, hol suttogva, hol hevesen gesztikulálva próbáltak behatolni a jövő sűrűjébe. Ambuláns siralomháznak látszott a Deák-tér nyári pompája, valahányszor rossz hírek sepertek végig rajta. A vadgesztenyefák levéltenyerei alatt elítéltek rótták az utat. De az elítéltek még nem adták fel a reményt.

Estefelé, a korzó idején, a tarka sétálók közt feltűnt két gyász feketébe öltözött leányalak. Karcsú, hosszú combú, ringó járású lányok voltak, kiket a gyászruha még karcsúbbá és még vonzóbbá tett. Úgy hatottak a világos nyári ruhák között, mint a virágkereskedés kirakatában a fekete bársonytokban fénylő sápadt igazgyöngyök. Egy ezredes félárvái voltak, akik nemrég elhunyt húgukat gyászolták. Úgy mondták, ő, az elhunyt volt a legszebb hármuk között. A középső, Mincy, csakhamar belemosolygott magányomba, s ebből a mosolyból az elkövetkező hónapokban sok szép óra fakadt.

***

Ezalatt a történelem őrölte a napokat és az idegeket. Ma már nem tudom megmondani, milyen külső és belső tényezők egymásra hatása váltotta ki belőlem abban az időben két különösen komor versemet: a „Weltrasel" és a [„Pilgerzug"] címűeket. … Ez a Pilgerzug augusztus 24-én íródott, négy nappal az 1921. évi felejthetetlen Szent István-napja után, amikor a Széchenyi téren a honvédség tábori misén búcsúzott a magyar Soprontól és a város lakossága megrendülve és sírva énekelte a Himnuszt. Augusztus utolsó napjai a szakadatlan búcsúzás gyötrelmeiben teltek. Társzekerek hosszú sora vonult keletnek és délnek. Vitték a levéltárat, a közhivatalokat, az evangélikus líceum, a teológia és tanítóképző bútorait és iratait. Az út mentén és az ablakokban ott álltak a hátramaradók és nyelték a szívüket.

Este pedig, besötétedés után a sínek mentén, libasorban, kelet felől, szedett-vedett civilbe öltözött hallgatag alakok lopakodtak a városba, amely nyomtalanul felszívta őket. A nagy költözködésben csak a Bányászati- és Erdészeti Főiskola nem mozdult. A hallgatók, akiknek nagy része a vakációra is Sopronban maradt, titokzatosan viselkedtek. Valamire készültek, s velük együtt a középiskolások és cserkészek egy része is.

Augusztus 28-án kellett megkezdeni az átadási műveleteket. Ehelyett a kora délutáni órákban a dermedt Sopronba nyugat felől puskaropogás hallatszott. A város, mint egyetlen test, felkapta fejét: a főiskolások és a felkelők nem engedik be a városba az osztrák csendőrséget!

Fél Sopron megindult fel a hegyekre, hogy lássa, mi történik lent a nyugati lapályban. Mi is, az egész család, a Nándor-magaslatról meresztettük a szemünket és távcsövön követtük az ágfalvi csata menetét. A többit megírták sokan: az osztrákok visszavonultak, helyettük Sopronba [Ostenburg] őrnagy vonult be csendőrzászlóaljával és átvette a városparancsnokságot. Sopron fellélegzett: az operáció sikerült, most már csak a betegnek kellett életben maradnia.

***

Már az ágfalvi ütközet elesettjeinek, – köztük egy osztrák csendőrnek méltóságteljes temetése megmutatta, hogy az elkeseredés Ausztria ellen nem csapott át vak gyűlöletbe. A politikai szenvedély nem oltotta ki az emberiességet a soproniakból, akiket száz és száz rokoni és baráti szál fűzött össze az egykori államtárs területén élőkkel. A véresen indult leszámolás vértelenül haladt a megoldás felé. 1921. október 13-án létrejött a Velencei-egyezmény, amely Sopron és nyolc község számára népszavazást írt elő decemberre.

Azok, akik azokban a hetekben a város sorsát intézték, lázas munkába kezdtek. S ebbe a lobogva forró közizgalomba robban bele október 21-én a hír, hogy a száműzött ex-király, Károly és felesége, Zita, repülőgépen Dénesfára érkezett s onnan Sopronba folytatta útját. Ez a váratlan esemény rövid időre szintén háttérbe szorította Sopron ügyét. A nagyszámú legitimista a király visszatérésében valamennyi magyar kérdés generális megoldásának lehetőségét látta és Ostenburggal együtt lelkesen csatlakozott a királyhoz. Két nap múlva Károly a hozzá pártolt csapatok védelme alatt elindult a budai királyi vár felé, de a trón helyett a budaörsi kudarc fogadta, s utána a végleges száműzetés várta. Sopronba pedig bevonult a nyugat-magyarországi felkelők II. hadseregének egy része és átvette a karhatalmat.
Újult erővel indult meg a Népszavazási Központi Bizottság munkája, folyt a szervezés, agitáció, folyt és tovább fokozódott az idegek permanens vibrálása. Így jött el december 10-e, amikor a népszavazás rendjét biztosító olasz–francia–angol csapatok a Széchenyi téren felváltották a magyar csapatokat.

Négy napra rá, december 14-én, Sopron szavazott. Azon a napon még a félholtak sem maradhattak ágyukban. Az egész várost elborították a nemzetszínű zászlók és kokárdák, a férfiak ünneplőben, a nők és lányok nagy része magyar ruhában hullámzott keresztül-kasul a városon az egyes szavazatszedő bizottságokhoz. Mi Deák-tériek az Állami Leánygimnáziumban adtuk le szavazatunkat. Ez a kerület biztos magyarnak számított és annak is bizonyult. Sopron és a nyolc község magyar maradt. Hét viharos esztendő után végre újra béke volt. Nagy volt az ára: Sopron az országtestből szinte kiszorult dudorba került, melyet csak a vasútvonalak keskeny folyosója kötött össze az országgal. A hátország nélkül maradt városra a gazdasági elsorvadás várt.

1922. január 1-én a Nemzetközi Bizottság Sopront ünnepélyesen átadta Magyarországnak. Az entente-csapatok elvonultak, s helyükbe körülujjongva bevonult a honvédség.

II. rész, VI. fejezet