if ($logged_in == FALSE) { }

A premier

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A „Testőr" bemutatójára nem autón és hintón érkeztek a nézők, hanem kínai vattakabátba burkolva, kezükben doronggal, tízes-húszas csoportokban és futólépésben. De ez a romantikus keret, no meg az a tudat, hogy a színház bármely pillanatban lángba borulhat, hiszen a villanyvilágítás saját készítésű, biztosíték nélküli, primitív vezetékből állott, csak fokozta az ünnepi szívdobogást, s nem engedett arra gondolni, hogy a villanyt bármikor kikapcsolhatják, és kamaraszínházunk átalakulhat ostromlott várrá.

Persze volt annyi eszünk, hogy meghívtuk az előadásra a tábor orosz parancsnokát és néhány beosztottját feleségükkel együtt. Jöttek is boldogan, hisz az orosz ember a színházért és hasonló vizuális gyönyörűségért minden kockázatot vállal, no de különben is az orosz parancsnokság nem mert a jövőre gondolni, és nagyobb biztonságban érezte magát a hadifoglyok körében, mint túlságosan is öntudatra ébredt saját katonái között.

A nézőtér tehát szorongásig megtelt. Michael Georg Lap, az innsbrucki literátor, akit vastag szemüvege és széles szája miatt „Kastenkröte"-nek – „Súgólyukbékának" – neveztünk, bemászott a súgólyukba és míg a színfalak mögött Pemsli, a lámpaláztól reszketve, még mindig nem akarta elhinni, hogy ő most két órára viharos múltú szín¬házi mama lesz, addig elől, a függöny előtt Lahr felemelte a karmesteri pálcát és finom lüktetéssel zengeni kezdett Schubert Rosamunde-zenéje.
Aztán elsötétült a nézőtér, szétsuhant a zsákvászonra Wiener Werkstätte stílusban festett függöny, és Alfréd Neugebauer, a féltékeny színész a Prinzivalli-kosztümöket csomagolta, hogy látszólag vidéki vendégjátékra utazzon, valójában azonban egy fél óra múlva, testőrtisztnek öltözve, becsöngessen saját lakására és megkísértse feleségét, a Színésznőt.

Úgy hallgattuk Molnár Ferenc dialógus-tűzijátékának csillagszórását, mintha a világirodalom kincsestárát nyitotta volna meg előttünk. Ez, pontosan ez kellett ennek a kétszázötven megszürkült lelkű fogolynak, ez a könnyű pezsgő, ez a feledtető mámor, ez a problémátlan, kétórás lebegés, a szemek mohó legelése a modem mese világában, s ebben a világban egy bűbájos Nőnek a látványa.

Mert Ottó Burger, okleveles gépészmérnök Bécsből, bűbájos nővé változott, ezerarcú, a férfin keresztüllátó, vele kacéran játszó dámává, valószínűtlen és mégis – sőt túlontúl – hús és vér tüneménnyé, kopott fogolyálmok fénysugaras királynőjévé.

Amikor a függöny az első felvonás után összecsukódott, néhány másodpercig senki sem moccant. Idő kellett, hogy visszataláljunk a bécsi meséből a szibériai valóságba. De aztán felzúgott a taps olyan gátlástalan erővel, hogy a szereplők csak úgy imbolyogtak a tenyér kavarta viharban.

A második felvonás páholyjelenetét már nyíltszíni tapsok szakították meg, mikor pedig a harmadik felvonásban Burger, a Színésznő, tökéletes asszonyi fölénnyel azzal forrázta le a féltékeny férjet, hogy az első pillanattól kezdve átlátott a testőr-komédián, akkor a játékba felejtkezett nézők tombolása messze űzött minden árnyat és rémet a lelkekből. Már nem tudom, hány előadást ért meg a Testőr. Sokat, és milyen változatos közönség előtt! Az 1918-as év szinte hetente szolgált újabb fordulatokkal, s így hol a vörösök, hol a fehérek és a cseh légió, hol az entente-missziók tagjai és a megszálló japánok tisztjei ültek a nézőtér lócáin. Volt egy este, amikor amerikai, kanadai, olasz, francia és japán tisztek mellett két buddhista láma is bámulta faarccal az európai érthetetlenséget.

Taps mindig volt bőven, s a szereplőkkel együtt nekem is ki kellett állnom a rivaldafénybe pótszerzői minőségben, mint Molnár Ferenc monokli nélküli, közép-ázsiai helyettese. Nem szívesen tettem, mert Molnár Ferenc röpke haditudósítói szereplése alatt, a stáboknál és egyéb biztonságos helyeken elköltött ebédek és vacsorák után, a Pesti Napló hozzánk is elvetődött egyik számában a lipótvárosi harcos felháborodásával írt a becstelen hadifoglyokról, akik fogság helyett nem a hősi halált választották.

***

Sosem hittem volna, hogy az osztrák-magyar hadsereg idősebb tisztjeinek, főleg a „pléhgallérosok" egy részének, akkora képzelőereje van, mint amekkoráról a Testőrrel kapcsolatban bizonyságot tettek. Helyesebben Ottó Burgerrel, a Színésznő megtestesítőjével kapcsolatban.

Szegény Ottót, aki a legtermészetesebb, minden elferdüléstől mentes férfi volt, úgy körüludvarolták színházon belül és színházon kívül, hogy az már a pszichopatológus tollára való kóreset volt. Séta közben hozzá csatlakoztak, közrefogták – mintha a Kartnerstrassén volnának – és elragadtatott kis kiáltásokkal magasztalták női erényeit. Még akkor sem látták meg Ottóban a tüzérzászlóst, amikor az feszesen szalutálva és bokáit összecsapva engedélyt kért a lelépésre, mert már nem bírta a nyálcsorgatást és a nyájas öregek olyan természetű pillantásait, amilyennel a bibliai öregek lesték a fürdőző Zsuzsannát. Háromévi cölibátus alatt félretaposott fantáziájuk Ottóból Ottáviát teremtett, egy elragadó római kurtizánt, s ebből akkor sem engedték kizökkenteni magukat, amikor Ottávia a barakkok közt álló nyújtón csak azért is három gippet és két gerincforgást produkált.

A déli tábornak is volt egy ünnepelt primadonnája, akivel a második világháború alatt, amikor egy soproni gyárnak a katonai parancsnoka volt, sokat mulattunk visszaemlékezve a berezovkai időkre, amikor is ő, a primadonna, lesütött szemmel, de kacéran kiült a barakkablakba, és az ablak alatt korzózó törzstiszteket azzal ajzotta fel még jobban, hogy harisnyakötést mímelt s hozzá együgyű dalocskákat dúdolt.

No de hadd térjek vissza Ottóhoz. A Testőr hatodik diadalmas előadása után meghívott egy lakomára, melynek első és egyben utolsó fogása az a torta leend, melyet egy ismeretlen hódolója küldött „kézcsókkal a művésznőnek".

Torta! Olyan időkben, amikor faggyúval csinált fekete kásán, rohadt káposztán és homokos komiszkenyéren tengődtünk! Csakhogy én a II. barakkban laktam, a lakoma többi résztvevői Burger, Neugebauer, Rzehák és Pemsli pedig a VIII. barakkban. A két barakk között nappal is elég tekintélyes távolság volt, éjjel meg még nagyobb, mert a sötétben ott leskelődtek az útonállók, vetkőztetők. Mégis vállaltam a kockázatot, hiszen tortáról volt szó, réges-régen elfelejtett ízek és zamatok reneszánszáról. Így tehát a megbeszélt időpontban kisurrantam barakkunk kissé félretolt kaputorlasza mögül, és füleimet hátracsapva, hosszú ugrásokkal addig rohantam, amíg a VIII. barakk torlaszrésénél várakozó vendéglátóm és társai el nem reteszelték mögöttem az ajtót.

Felemelő pillanat volt, amikor a Testőr négy szereplője és én, a pseudo-Molnár, mint szerző helyettes, körülállottuk az asztal közepén virító hatalmas tortát, melyet valamelyik, sok pénzzel rendelkező przemysli ezredes szavára egy Berezovkán sínylődő bécsi cukrászmester épített rokokó stílusban, csodálatos, mesebeli anyagokból: finomlisztből, vajból, tojásból, cukorból, kávékrémből, tejszínhabból, honvágyból és cukrászművészi gőgből. Szótlan áhítattal fürdettük nyelvünket és ínyünket a csodálatos ízekben, lassan és mind lassabban, ahogy kisebbedett a tányéron a kezdetben oly hatalmasnak tűnt tortaszelet, s közben hol a plafon felé forgattuk szemünket, hol egymásra néztünk az üdvözültek bávatag mosolyával. Színésznő ennél fejedelmibb ajándékot még nem kapott, gondoltam, amikor egy órával későbben újra az ágyamban voltam és szerzői honoráriumom ízére emlékezve növesztettem a sötétben tündérmesémet hallgató szobatársaim fogait.

II. rész 1. fejezet

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2016. szeptember 19.