1893 tavaszán egy fiatalasszony ült délutánonként az ablak mögött, és súlyos hajkoronáját a készülő babakelengye fölé hajtva, magába figyelt, hogy mozdul-e már az új élet. Néha jelentkezett is már az a titokzatos valaki, akiről még nem lehetett tudni, fiú-e vagy leány. Ilyenkor a fiatalasszony elmosolyodott, és eltűnődve kitekintett az ablakon, ahol a derékszögben megtörő utca sarkában lévő házból éppen megint kilépett Mayer, a szakállas petróleumos zsidó, szájában hosszú pipával, két kezében egy-egy petróleumos kannával. Amióta megszületett második fia, azóta még szorgalmasabban loholva hordta szét a városba a petróleumot, mintha sejtette volna, hogy ebből a fiúból egykor egyetemi tanár lesz.
Most orvosi táskát lóbáló asszony integetett át mosolyogva a túlsó járdáról. Wrchowszky Károlyné volt, az okleveles szülésznő, aki az utca végén lakott, a kétemeletes sarokházban. Néhány hét előtt fia született, az első. „Ha az én gyerekem is fiú lesz, akkor együtt járnak majd iskolába" - gondolta az ablak mögött a fiatalasszony, miközben összerakosgatta a beszegett pelenkákat.
…
Június 5-én betelt az idő. Már hajnalban megkezdődtek a fájások, és a fiatal férj lobogó kabátszárnyakkal rohant a Templom utcába a mamáért és a szomszédba a bábaasszonyért. Fél óra múlva a lakás megtelt a mama vezényszavaival és a bába megnyugtató mosolyával. Rozi az izgalomtól piros fülekkel melegítette a konyhán a vizeket, a férj pedig minden pár órában hazaszaladt az irodából, és nem találta helyét. Estig nem történt semmi, csak a fájdalomhullámok jöttek, dagadtak, majd összeomlottak és elcsitultak. A férj, kirekesztve a hálószobából, a nappaliban járt fel-alá, homlokát törölgetve, a petróleumlámpa körégőjét csavargatva, és izgalmában minduntalan hangyatojásokat szórt az aranyhalaknak. Ha nyögést vagy sikolyt hallott a hálóból, megtorpant, az óraláncát tépte, vagy az akvárium üvegfalán dobolt, hogy a halak riadtan rebbentek szét. A nagy ingaóra szenvtelenül ütögette az órákat és félórákat, és ki nem hagyott volna egyetlen percet sem. Már csak egy negyedóra hiányzott az éjfélhez, amikor, éles sikoly után, hirtelen csönd támadt. Öt végtelen perc múlva a mama feje jelent meg az ajtórésben:
– Ein Bub! – kiáltotta kurtán, és már el is tűnt. Odabenn pedig felharsant egy új élet első, kétségbeesett, tiltakozó sírása. A fiatal apa szakállas arca megrándult a boldogságtól.
Így kezdődött kalandom az élettel. Két évig boldog öntudatlanságban éltem. Nem is sejtettem, hogy közben, éktelen sírásom kíséretében, Rezső Jenő névre keresztelt Brunner János nagytiszteletű úr. Arról sem tudtam, hogy a nénik és bácsik – vérmérsékletük szerint – elismerő vagy lesújtó véleményt mondtak ráncos arcomról, fejformámról és egyéb testrészeimről.