Csáfordi Tóth Antalnéhoz, egy volt bécsi balettáncosnőhöz jártunk táncórára. Csáfordiné filigrán, szőke özvegyasszonyka volt, azokban az években, amikor még joggal várhatott örömöket az élettől. A bajuszosodó nagydiákok bátrabbjai, Hirschberger Ernő, Tobak Lajos hévvel és nagy öntudatgyarapodással udvaroltak is neki. Ő ezt mosolyogva elfogadta és a tisztesség határain belül bátorította is, nyilván azért, hogy az udvarlás művészetében is kiművelje őket.
Ezek az esti táncórák a Széchenyi téri hatalmas Ritter-ház első emeletén, az összeesküvések és titkos összejövetelek légkörében folytak le. A rosszul világított udvaron és a homályos lépcsőkön a mamák úgy terelgették be a nagykabátokba burkolt lányokat, mintha dugárut csempésztek volna. Fent a nagy előszobában izgatottan várták a sötétbe öltözött fiúk, mikor érkezik a kedves, akinek lakására a szülőktől különféle ürügyek alatt kicsalt pénzen délután pirosszekfűs mellcsokrot küldettek Raffensperger kertész kifutólányával. Miközben a fiú kihámozta hölgyét a kabátból, a fehér vagy rózsaszínű táncruhán díszlő mellcsokorért sokatmondó pillantást kapott, sőt szerencsés esetben monogramos, vérvörös csárdáskendőt, egészen kivételesen szerencsés esetben pedig selyemszalaggal átkötött hajfürtöt.
Ártatlan trubadurszerelmek voltak ezek. Az illúzió bizonytalan álmaiból táplálkoztak és legfeljebb a titkok fátylának egy-egy sarkát libbentették fel. Amikor a mamák bent a nagyteremben a bal falak mentén már elhelyezkedtek a székeken, a leányok pedig a jobb oldalon üde csoportot alkottak, Csáfordiné az ajtóval szemben, a nagy tükör elé állott és tapssal jelt adott az előszobában szorongó gavalléroknak, hogy egyenként vonuljanak be és üdvözöljék az illemtan szabályai szerint a jelenlévőket. A legvitézebb fiú erre elszántan és a lehetőség szerint hanyag előkelőséggel belépkedett a terembe, annak közepén megállott, meghajlott a tánc- és illemtanárnő előtt, majd kecsesen balra fordult és a mamák egyesített pillantásaival dacolva, újabb meghajlással köszöntötte az idősebb hölgykoszorút, s végül, sarkán megperdülve, immár a leányok felé hajtotta meg büszke derekát. Miután mindezt baj nélkül véghezvitte, Csáfordiné mellé állott és kajánul várta a többiek produkcióját.
És jöttek egyenként, hol sápadtan, hol rákvörösen, hol két ballábbal, hol ingatag léptekkel, hajlongtak, botladoztak, a mamák bíráltak, a leányok kuncogtak, Csáfordiné pedig bűbájos mosollyal regisztrálta a hibákat és a produkció megismétlésére ítélte azokat, akik mint valami idegbeteg százlábú, amelynek tetejében még száz felesleges keze is van, belegabalyodtak végtagjaikba.
Amikor aztán az utolsó is elevenen megsütve ott gőzölgött Csáfordi Tóth Antalné mellett a fiúk karéjában, a tánctanárnő kecsesen tapsolt, mire minden fiú kiválasztottjához törtetett és felajánlotta neki félkörbe görbített karját. Az idős hölgy a pianinónál belekezdett egy [„Schottisch”-ba] , és mi a dróton rángatott bábuk könnyedségével léptünk előre, léptünk hátra és léptünk egymás lábára, már amennyire a körben ülő mamák pillantásaitól keresztüldöfve és a szeretett lény hősugárzó hatása alatt lépegetni tudtunk.
Nekem csak az első, szigorúan hivatalos részt kellett végigszenvednem, mert amikor az illedelmesnél-illedelmesebb táncok sorában elérkeztünk a francia négyeshez, akkor az idős hölgy bevezető taktusai hallatára az egész társaság könyörögni kezdett Csáfordi Tóth Antalnénak, hogy engedélyezze az „Operanégyes" zenéjét, melyet csak én tudtam zongorázni. Így aztán az idős hölgy sértődötten elvonult és helyette én kezdtem verni a billentyűket, de nemcsak az „Opera-négyes" idejére, hanem tovább is, miközben borzongva élveztem a hozzám hajló üde arcok illatát és a hajfürtök csiklandozását, s lelkesen játszottam a súgva kért legújabb keringőket, polkákat és csárdásokat. Ez a magyarázata annak, hogy sohasem tanultam meg rendesen táncolni.
A tánciskolái örömök megkoronázása és a licista élet évről-évre megújuló fénypontja, a nagyleánysorba kerülő leányok első igazi bálja a hagyományos licistabál volt. Január utolsó szombatján egy éjszakára a líceumi ifjúság volt az úr a Kaszinó összes termeiben. A béke minden szépsége és áldása, az ártatlan öröm sugárzása és bája töltötte el a díszes termeket. Kábító fényt árasztottak a hatalmas üvegcsillárok, és a délszaki növényekkel szegélyezett, vörös szőnyeggel borított főlépcsőn a baljós jövő gyanútlan nemzedéke hullámzott a nagyterem felé, ahol estélyi ruhás nagydiákok fogadták a mamákat és mellcsokros leánykáikat.
A Líceumi Zenetársaság tagjainak nagy vonószenekara diák dirigense vezérlete alatt egy operanyitánnyal vezette be az ünnepi műsort, amely mindig kétszer olyan hosszú volt, mint az ifjúság türelme. De egyszer vége szakad a leghosszabb műsornak is, s akkor a bársonypamlagokat a tükrös falak mentén sorakoztatják, a pódiumon elhelyezkedik Sopron legjobb cigányzenekara, és a „cigányvajda", a táncok teljhatalmú intézője, aki hét évvel ezelőtt mint suta falusi fiúcska került a líceumba, most a Csáfordi Tóth Antalné keskeny keze által remekbe formált világfi biztonságával megadja a jelt a nyitócsárdásra.
Egybeolvadnak a szikrázó parketten a habos leányruhák üde színei a táncosok sötét ruhától keretezett villogó ingmellével, lobognak a rendezők selyem vállszalagjai a magasban derengő freskók alatt, és a csillárok üvegprizmái fénynyilainak záporában önfeledten, de az etikett szigorú szabályai szerint kibomlik a tánc. Lekérés nincsen. A leányok néhány kör után visszatérnek a mamához, ahol a következő táncos meghajlással felkérheti őket.
Két tánc van, melyeket végig egyazon pár táncol, a szerelmi vallomás rangjára emelt „II. négyes" és a „souper-csárdás". Akinek az áhított lény megengedte, hogy a kis nyomtatott táncrendbe e két tánc mellé odaírhassa a nevét, az már hivatalosan elismert udvarló. Ó kapja a vörös csárdáskendőt és a vacsoránál a család asztalánál ülhet. Ha ketten küzdenek egyazon leányka kegyeiért, akkor ennek súlyos következményei lehetnek, mint akkor, amikor az egyik licistabál után a két vetélytárs párbajt vívott rozsdás kardokkal és a sebesült majdnem belehalt a vérmérgezésbe.
A „II. négyes" volt a bál első tetőpontja. A rendező kissé zalai vagy vasi zamatú francia vezényszavaira fejlődtek és alakultak a tánc figurái, a hangulat mind emelkedettebb, az arcok mind pirosabbak lettek. A finálé már némi hasonlóságot mutatott a bacchanáliával, mert a főrendező diadalmas vezetésével az egybekapaszkodott bacchánsnők és bacchánsok végigtáncolták a Kaszinó összes helyiségeit, a földszinti társalgóktól és kártyaszobáktól kezdve, ahol az apák rendezkedtek be erre az éjszakára, végig mind a három emeleten, fel a padlásig. Méltó párja volt a „souper-csárdás", a vacsora utáni másfélórás, végkimerülésig táncolt, szíveket egymásba olvasztó és a keménygallérokat ronggyá puhító virtustánc, sok „Sose halunk meg!" kiáltással, melyeknek egy részét keservesen megcáfolta a már lesben álló világháború.
Skót, nem tudni pontosan, mire utalt a szerző.