A város szellemi életének gondjai

Megváltozott és szakadatlanul tovább változik a keret, de még rohamosabban változik a tartalom – a város lakossága.

Mi, idősebbek, a meghitt utcákat járva mind ritkábban találkozunk meghitt arccal. A hangversenyeken, igen, ott még összeverődik Sopron régi koncertközönségének maradványa: csupa ősz fej, sok hajlott hát, bágyadó szem. Sírni való látvány volna, hogyha a terem másik felét nem töltené meg az ifjúság, – az ősi Zeneiskola által a Kodály-teremtette alapokon nevelt, komoly zenét ápoló új generáció, a sokat ócsárolt ifjúságnak az a része, amelyet nem bódított el a sláger- és táncdalzene olcsó mákonya.

Itt még lobog Sopron szelleme, szűk körben, de óvó kezek gyűrűjében, nehogy a zabolátlan szelek kioltsák. Gondosan kell óvni, mert veszély fenyegeti a város kulturális rangját. A veszély sok oldalról fenyeget. Már maga a megváltozott korszellem, amely hajszás, hektikás, anyagias lázban tartja az emberek nagy részét és szórakozásul az alkoholon, táncon és sexuson kívül többnyire csak gondolatűző rádióbömbölést, recsegő, tranzisztoros gépzenét, futószalagon az üres agyakba táplált TV-műsort („a szem rágógumiját”), mozit, musicalt és üldögélést a presszók békalencse sűrűjében nyújt, úgy vájja alá a nemesebb szellemi igényeket, mint az alattomos hullám a part szélére szorult tölgyet.

Sajnos., Sopron szellemi élete már régen válságban van. Három egyetemi fakultása közül az Evangélikus Teológiát Budapestre, a Bányászati- és Kohászati fakultást Miskolcra vitték, és így csak az Erdészeti és Faipari Egyetem maradt meg, mely a Geofizikai Kutatóintézettel együtt képviseli, világviszonylatban is, az itt folyó tudományos- és nevelőmunkát. A tudományok népszerűsítésének hálás feladatát a Szabad Egyetem és a TIT, a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság színvonalas előadásai látják el.

Az ország második kőszínházával dicsekvő városnak, ahol gyerekkoromban még rendszeresen voltak operaelőadások is, immár húsz év óta nincsen színtársulata és a golyótépte színházépület, mint a szecesszió lezüllött emléke, még mindig az újjászületésre vár.

Valaha a városnak három magyar és egy német nyelvű napilapja volt. Ma nincsen egyetlen egy sem. Még szerencse, hogy a Soproni Szemle, ez az egész országban példamutatónak elismert várostörténeti negyedévi folyóirat, hosszú szünet után újra megindulhatott és azóta gyötrődve tengődik. A képzőművészet inkább csak a dicső múlt hamuja alatt pislog, mert mióta meghalt Ágoston Ernő, Horváth József, Mende Gusztáv és mióta önállóságát megnyirbálták és pesti zsűri ítélkezik a tárlatok felett, azóta egyre mélyül a csönd, mert a festők egy része magába zárkózik. Irodalmi élet a Frankenburg Irodalmi Kör megszüntetése óta nincsen, illetve asztmásan vergődik kiemelkedő tehetségek híján.

Sopron büszkeségét, a közel 150 éves Zeneegyesület szimfonikus zenekarát, amely Horváth Jóska barátom vezetése alatt annyira emelte a „zeneváros” hírnevét és szinte megszakítás nélkül vészelte át a háborút és a nagy társadalmi átalakulást, jelenleg a széthullás veszélye fenyegeti, mert Horváth Jóskát két év előtt egy jött-ment, kétes hírű idegen kedvéért ridegen nyugdíjazták. Az idegen „dirigens”, kétes hírét igazolva, tavaly Izraelbe disszidált a zenekar pedig még ma is állandó vezető nélkül van. Így a soproni komolyzene szolgálatát túlnyomó részben a Budapesti Filharmónia magas színvonalú bérleti hangversenyei látják el.

Különben a soproni zene tulajdonképpeni otthona, a „Kaszinó”, vagyis a Liszt Ferenc Művelődési Ház gyönyörű nagyterme már három éve használhatatlan, mert azóta csörgedezik az épület teljes átalakításának munkája.

Ezek a jelenleg égetően aktuális, de talán már egy évtized múltán nevetségesnek tűnő panaszok csak egy bizonyos réteg fájdalmai. Az emberek túlnyomó része teljes kielégülést talál a labdarúgó mérkőzések izgalmában, a gondolatzsongító technikai vívmányok élvezetében és intim kapcsolatok ápolásában. Őket nem nyugtalanítja a formabontás az irodalomban, az absztrakt festészet és szobrászat talányversenye, az atonális zene és az ezekkel rokon többi, szerintük nevetséges probléma, ők az egészséges önzők, az új életfelfogás szerencsés haszonélvezői. Úsznak az árral, gyerekfejjel összeházasodnak, majd „pardon, tévedtünk!” – elválnak és szaporítják az elvált szülők gyerekeinek szomorú táborát, a szív helyett egy más testrészük vezérli őket és – mivel számuk tekintélyes – majdnem mindenütt ők vannak az előtérben. Pedig vannak még igazi családok, igazi szülők, akik védik a tűzhely melegét s ahol az anyák a kettős műszak ellenére is anyák maradnak. Sopronban még sok ilyen bástya van, itt még sok helyütt a szív az erősebb.

Sok helyütt, de nem mindenütt, mert – sajnos – egyes fontos posztokon, ahol azelőtt a szív játszotta a döntő szerepet az ügyek intézésében és a város szellemi irányításában, ott ma a szív helyén aktákkal borított keményfa-íróasztal áll, és az önzetlenség helyett az érdek dönt, néha súlyosbítva a hozzá nem értéssel és felelőtlenséggel. Bár a sokáig bűnként megvetett lokálpatriotizmus felhajtó erejét időközben újra felismerték és rehabilitálták, ez a város iránti tevékeny szeretet nem mindenkiben él. Sopron sorsát ma nagyrészt nem soproniak irányítják, akik lehetnek lelkiismeretes hivatalnokok, ám a vérségi kapcsolat hiánya hűti munkájuk hőfokát.

„Vannak még hibák” – ez a mai hivatalos beszámolókban, legyenek azok gazdasági, nevelésügyi, politikai vagy másfajták, az eredmények zengzetes felsorolása után szerényen meghúzódó vallomás éppoly kimeríthetetlen bőségszaru, mint a hiánycikkek választéka. Kiválóan alkalmas egy kabaré-műsor címéül, már csak azért is, mert a kabaré a Ludas Matyi mellett az a biztonsági szelep, ahol a kor szatirizáló vágyának puffasztó ereje könnyíthet magán anélkül, hogy komolyabb következményei lennének, akár a szatíraíróra, akár a szatíra tárgyát képező ferdeség kiegyenesítése terén.

„Falra hányt borsó” – ezt a címet adta Tabi László összegyűjtött szatíráinak, s a cím mögött az ember szinte látja, hogy a leghálásabb röhögő közönség éppen azok, akiknek ténykedését gúnyolja a szatíra, de akiknek eszébe sem jut, hogy ennek a műfajnak javító célzata van.

II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva