A zsidókérdésről

Van egy festő-barátom, aki mostanában el-eljön hozzám egy csöndes beszélgetésre. Közösen tűnődünk a romok tragikus szépségén, a gránáttépte jegenyék, a téli égbe kapaszkodó romtetők szarufái vagy a vihartól meggörnyedt emberhátak megrendítő rajzán. Mint kortársak, néha kirándulunk abba a világba is, melyet a fiatalabbak nem láttak és elképzelni sem tudnak.

Ilyenkor néhány perc alatt benépesül a szoba a Práter vagy a magyar országos vásárok egykori alakjaival: a törökmézes törökkel, botokat, pipaszárakat és beretvákat áruló bosnyákkal, a hintáslegénnyel, a tizenkét szoknyás parasztlányokkal és a falujukbeli k.u.k. cukszfirer úrral, aki befizeti a Katit a körhintára.

Beszélgetünk, mesélgetünk, holtakat idézünk, elhomályosult neveket újra kifényesítünk. Szó esik sok mindenről, szó esik tehát a zsidókérdésről is. Hogy mi diákkorunkban Soltész Jóskát meg a Sonnewald Árpádot vagy a Lederer Józsit dehogy éreztük idegennek. Úgy hozzátartoztak az életünkhöz, ahogy a káposztás kockához a bors. Hogy a mi akkori diák-demokráciánkban egyenértékű pajtás volt a foltozott ruhájú zsellérfiú meg a báró úrfi, a gazdag meg a szegény, a keresztény meg a zsidó. Csak a strébereket utáltuk. Ha meg valamelyik társunk szülei társadalmi helyzetéből folyó előnyeit próbálta érvényesíteni, akkor hamar rá kellett jönnie, hogy a magasan hordott orr veszélyes viselet, a nevetségesség pedig sehol sem öl olyan végérvényesen, mint a kegyetlen kamaszok között.

Mert a fiatalság kegyetlen, egyénben és népben egyaránt. Élvezettel tépi ki a sáska lábait vagy a hatalma alá került idegen nép szellemi gyökereit. Nem tudja még felmérni a fájdalmat, melyet okoz, mert élete még túl rövid volt ahhoz, hogy saját szenvedése tilalomfákat állíthatott volna élete országútja mentén.

A politika lelkiismeretlen kalandorai, akik többnyire a szellemi serdületlenség állapotában vannak, ezeket a gyermeki vadösztönöket szokták felszítani a kiskorú tömegekben és céljaik jármába fogni. A gyereknek semmi sem szent. Nem ismeri azt a vallásos tiszteletet, mellyel egyes primitív népek viseltetnek az őrültek és félkegyelműek iránt. Ő csak a furcsát s mulatságost látja a falu bolondjában vagy a városi utcák jellegzetes különceiben, és kegyetlen gúnyával ezt a mulattató furcsát akarja fokozni, amikor falkákban nyomába szegődik ezeknek a szánandó roncsoknak.

Mit tudja az a vásott diák, hogy a vén ószeres legszentebb érzéseit csúfolja ki a krisztusi jelképpel, a kereszttel? Ő csak azt tudja, hogy az öreg keresztes zsidó nem meri átlépni a földre rajzolt keresztet, s ezért társaival együtt krétakereszteket rajzol a közeledő handlé elé az utca egész szélességében, a visszaforduló előtt pedig ugyanígy elzárja az utca másik oldalát. Amikor pedig a „keresztes zsidó" félszeg dühöngésén a rekeszizmok sajgásáig kimulatta magát, akkor megfelelő váltságpénz ellenében letöröl egy keresztet, hogy az öreg végre tovább mehessen.

Ez még nem antiszemitizmus. Nincsen benne még gyűlölet, csak meggondolatlan kegyetlenség és éretlen kamaszkodás. A „keresztes zsidó" emléke az évek folyamán betokosodik az emlékezetben és végleg elalszik, hacsak egyszer, évek multán egy politikai jelszó új életre nem kelti azokban, akik érett fejjel is kamaszok maradnak. De az életre kelt hajdani handlé most már több, mint mulatságos figura. Szimbólum lett belőle: egy idegen, ellenséges faj gyűlölt gólem alakjává lett.

Ez már antiszemitizmus, melyet a gyűlölet vértolulásai vakká tesznek az embertárs erényeivel szemben, hogy annál élesebben felnagyítva láttassa a kellemetlen tulajdonságokat, hibákat és bűnöket.

Hitler ennek a gyűlöletnek emelőkarjával akarta kifordítani sarkából a világhatalom kapuját, melyhez az utat a gyűlölettől elvakult versaillesi békediktátum kövezte ki.

Számomra akkor kezdődött a legújabb zsidóüldözések korszaka, amikor 1931-ben vagy 1932-ben azt olvastam az újságban, hogy Marienbadban a nácik az ablakon át orozva lelőtték Theodor Lessinget, a költő-filozófust, aki engem, a teljesen ismeretlent elsőnek igazolt, mint írót. Nemsokára rá kigyulladtak a máglyák Stefan Zweig, Franz Werfel, Schalom Asch, Döblin, Wassermann, Heine és a többiek könyvei alatt. Megfojtották Mahler zenéjét és Mendelssohnét, azét a Mendelssohnét, aki kiragadta a feledésből Johann Sebastian Bach műveit.

Ettől kezdve, szívszorongva figyeltem a ragály terjedésének minden mozzanatát. Minden újabb intézkedés, rendelet és törvény, a gyűlölet hideg hüllőtestének minden közeledése megdermesztett. Sűrű, szomorú köd ereszkedett az életre. Nyirkos homályában rémülten botorkáltak az üldözöttek, foszforeszkáló szemmel lestek áldozataikra az üldözők.
- Maguk, keresztények, sohasem fogják tudni elképzelni azt a lelki poklot, amelyben mi most élünk, – mondták a zsidó ismerősök.

Igazuk volt. A keresztények többsége meg sem kísérelte elképzelni ezt a poklot. Még hálát sem adtak a sorsnak, hogy véletlenül nem zsidónak, hanem kereszténynek születtek. A kiváltságosak fölényével páholyból nézték az aréna porondján lejátszódó tragédiát.

Megdöbbentő volt nézni, hogy dobták le napról-napra többen az emberszeretet báránybőrét és csatlakoztak az üvöltő kórushoz, amely egy nép vagy faj hitványainak bűneit az egészre terjesztette ki és a búzát az ocsúval együtt vetette tűzre.

Úgy látszik, vannak lények (Hitler is ezek közé tartozott), akiknek érzékszervei mindenben csak a kellemetlent, a visszataszítót veszik észre. A virágos mezőn csak a csalánt, a rovarok közt csak a poloskát, a bolhát vagy a szúnyogot, az emberfajták közül csak ennek a fajtának szemetjét. Nem tudják, hogy csak a saját lényük növényben, állatban vagy emberben jelentkező tükörképe vonzza őket, hogy szemközt köphessék. Az ember semmiféle hibával vagy bűnnel szemben nem olyan kérlelhetetlen, mint saját bűneivel szemben, ha azok másokban jelentkeznek. A gyámoltalan kapzsiak gyűlölik a zsidókat, mert csak az eredményes kapzsi zsidót látják. A tehetség híján könyöklők agyát elönti a vér, ha látják a tehetséges zsidók érvényesülését. Senki sem szidja jobban a modortalan, prepotens zsidót, mint a modortalan, prepotens keresztény.

Azt, hogy a kapzsi, hatalomra vágyó, modortalan és lelkiismeretlen zsidók mellett vannak önzetlen, szerény, kifinomult modorú, példás családi életet élő, jóságos zsidók is, azt nem akarják tudomásul venni, mert az ő zsidóismeretük többnyire csak a szatócsig, a pénzét visszakövetelő uzsorásig, a tolakodó vigécig vagy a dölyfös bankigazgatóig terjed. Ezért aztán a zsidó írót, művészt, orvost vagy mérnököt is mindig fokhagymaillattól övezettnek érzik.

Nem védőbeszédet tartok a zsidók mellett, csak azt írom le, amit saját tapasztalatom diktál. Ugyanezt tenném minden másfajta üldözött esetében is. A politikai meggyőződése miatt üldözött munkás, a nyomorúságból a fény felé törekvő elnyomott, a bőrszíne miatt megvetett ember mindig számíthat rokonszenvemre és segítségemre. Ellenben a korlátolt értelmű, előítéleteikbe, gyűlölködésükbe és irgalmatlanságukba süllyedt üldözők – ellenségeim, mert ők az emberiség ellenségei.

Ha végigtekintek nagyszámú zsidó ismerősömön és barátomon, akkor hiába keresek köztük egyet is, aki érdemtelennek bizonyult volna bizalmamra. Erre azt felelhetné valaki, hogy kivételes szerencsém volt, hogy Sopron légköre, úgy látszik, a kellemetlen zsidó tulajdonságokat letompítja. De hát én a világ nagyon sok részén érintkeztem velük, a legkülönbözőbb életkörülmények között: az egyetemi padokban. Németországban, békében és a harctéren, Szibéria fogolytáboraiban, a gazdasági életben és a családi körben, irodalmi és művészeti téren, nagy külföldi utazásokon. Lehet, hogy ösztönösen azokat választottam ki, akik népüket méltóan képviselték, ám ezek oly nagy számban voltak, hogy Franz Werfel szavait igazolták: nem szabad egy népet salakja után megítélni.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva