Afrika partjainál

Október 14-én hajnalban, csodálatos napfelkelte színorgiájában feltűnnek Afrika keleti előőrsének, Szokotra szigetének sziklahegyei.

Afrika! Rettenetes hőséggel fogadott a fekete földrész. Tömör, mozdulatlan hőséggel, 43°C-szal!

***

Mennél mélyebbre kerültünk bele az Adeni-öbölbe, annál senyvesztőbben lehelt felénk Szomáliának és Arábiának sivatagi forrósága. Ugyan a levegőben még van valamelyes élet, mert egy parányit lengedez, még feléje lehet fordítani az arcot, de az öböl két tüzes harapófogó pofája mind jobban bezárul és éles végét belenyomja az agyba. Közeledünk a Vörös-tenger alsó bejáratához és a lehetetlennek látszó lehetővé válik: a hőség még perzselőbb lesz, a szem kezd víziókat látni.

Akiket a mindennapi találkozás az olyanfajta gyönyörűségekkel, mint – az erdő hűvössége, virágos, harmatos mezők, nedves moha, hegyi patakok és hasonló üdeségek már eltompítottak, azok a Vörös-tengeren érzékeiket újra fogékonnyá tehetik eme csodálatos élvezetek iránt. De a városi embert is megborzongathatná a kéjes vágy huzatos utcasarkok, hideg lábak, csorgó vízvezetékcsapok, jégvirágos ablakok után, hogyha a régi rómaiak [Sinus Arabicusában] kéjes érzések egyáltalában lehetségesek volnának.

A gondolkodás, mint minden virág, földrajzi feltételekhez kötött. A Ráktérítő környéke éppoly kevéssé kedvez a gondolat megszületésének, mint Közép-Európa talaja a datolyapálma fejlődésének. [Masszaua] szélességében az ember körülbelül úgy gondolkodik, mint ahogy a Koppenhágában termett füge ízlik: se íze, se nedve. Minden tengeri mérfölddel elpárolog a gondolatnedvek egy része, míg végül az agy, taplóvá száradva, a koponyát a kábult fej minden mozdulatánál felsérti és már csak egy gondolatkörben képes támolyogni: meleg – hőség – parázs – tisztítótűz – pokol!

Az Indiai-óceánnak kevés közös vonása van egy hűtőszekrénnyel, a [Yang-tse- kjangon] az ember ámulva tapasztalja, hogy bőre milyen verejtékmennyiséget képes produkálni, Szingapúrban egy gyújtólencse fókuszában véli magát az ember, de mindezek a hőségfokozatok jelentéktelen megpróbáltatásokká zsugorodnak, amikor az ádeni öbölben ránk lehel a sárga sivatagok tüze.

Eddig a hőség folyékony valami volt, most szilárd formába merevedik. Kézzel foghatóvá válik. Ráfekszik a tengerre és simára vasalja a hullám fodrokat. Malomkövet rak az utas fejére, tüzes abroncsot a melle köré és ólmos búvárcipőt húz a lábára. Az ember a hőséget úgy dobja egyik válláról a másikra, ahogy a teherhordók teszik a mázsás zsákkal. S ezzel a súllyal a vállán az ember ránehezedik a hajókorlátra és kábán bámul ki a bibliai csillámlásba. …

Régi várakban néha látni még úgynevezett „senyvesztő kamrákat", melyekben a foglyokat a meleg folytonos fokozásával agyongyötörtek. Valami hasonlót kell az európaiaknak a Vörös-tengeren eltűrni, ha nem légkondicionált luxushajókon teszik meg az utat. Bár a tenger hossza 2300 km és legnagyobb szélessége 300 km, az ember ezt a kékesszürke, helyenként az algatömegektől tényleg vöröses vízsivatagot, melyet mindkét oldalról a sivatagok fűtenek, mégis valami keskeny, végtelen sütőkemencének érzi. …

A fedélzeten a hőmérő 53°C-t mutat, lent a hálóhelyen csak 34°-t. „Mokka!" – szól valaki és kinyújtja karját kelet felé, ahol mint valami délibáb, egy keleti város körvonalai rezegnek. „Ez hát Mokka városa!" – mászik négykézláb egy gondolat a lüktető agyon át. „Bánom is én! Bár lenne inkább jegeskávé! Amott, feljebb meg valahol Mekka fekszik a fekete Kába-kővel. Hát legyen! Csak már este lenne!

És végül csakugyan eljön az este trópusi hirtelenséggel. De a naplemente rövid percei olyan színpompát festenek az égre és a vízre, hogy szinte elfelejtjük, mennyire gyűlöltük napközben ezt az irgalmatlan tűzgolyót. Ki gondol fövő bőrére, ha körülötte a világ lángtengerben áll?

Ebben a vértengerben némán elúszik mellettünk egy Indiába igyekvő gőzös fekete sziluettje. Aztán a nap egyetlen ugrással eltűnik a hullámokban s a színek rohamosan fakulnak. A nyugati láthatárra szürkéslila pára ereszkedik, felső széle almazöld lesz, majd egy széles, sötét ibolyaszínű sávba olvad, melynek közepén diadémként a Vénusz szikrázik. További húsz perc múlva már a trópusok bársonyosan sötétkék ege borul az alig pihegő tengerre.

***

De nemcsak minket készít ki a Vörös-tenger! Egyszerre csak hatalmas madárfelhő jelenik meg a hajó felett s perceken belül az egész fedélzet sötét a holtra fáradt és a szomjúságtól eltikkadt fecskéktől, melyek szétterített szárnyakkal és tátott csőrrel vergődnek. A szenvedő fecskék láttán felpezsdül bennünk az élet. Mindenki fut valami edény után, hogy megitassuk és megetessük szegényeket. Talán olyanok is vannak köztük, amelyek otthon, a mi ereszeink alatt születtek.

***

Balra tőlünk már Egyiptom kezdődik. Két nap múlva Szuezben, három múltán Port Szaidban leszünk és a negyedik napon már a Földközi-tenger őszi szelei fognak borzongatni. Máris érezzük a hőség csökkenését. A hőmérő a napon már csak 48°C-ot mutat. S mikor estefelé a [Dzsebel Serbal] hatalmas tömege jelenik meg előttünk, arcunkat - ó, csudálatos érzés! – könnyű ellenszél kezdi legyezni.

***

Két napig foglyai vagyunk Port Szaidnak. A kikötőhatóság nem akar tovább engedni, amíg a csatornadíjat frank helyett angol fontban le nem fizettük. Végül sikerül az átváltást nyélbe ütni és a Nankai-maru [Lesseps] szobra mellett elhagyhatja a tarka, zsibongó, keleti mesékbe illő várost, hogy kiérve a Földközi-tengerre, végre a vízbe lapátolhassa a fedélzeten rothadó három napos hulladékot és szemetet.

Amilyen örömmel köszönti szemünk és szívünk, annyi keserves tenger után a félig már európai Földközi tengert, olyan borzongással fogadja bőrünk az új tenger metsző szeleit. Előkerülnek a matrácok alól a trópusok nedves hőségében ezernyi ráncba feküdt, kopott katonaköpenyek, és a hajó egy csapásra átváltozik a félmeztelen testek tömegéből szürke koldusok elvadult gyülekezetévé.

II. rész, 5. fejezet