Az agglegény megnősül

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Akkor, 1946 nyarán, talán még csak valahol mélyen az öntudat küszöbe alatt sejtettem, hogy ez a „magamratalálás” egészen más módon megy majd végbe, mint ahogy vártam. Hogy úgy fogok magamra találni, hogy egy más lényben találom meg saját lényem kiteljesülését.

Már 1943 ősze óta, amikor a Győri Vasút restijében ebédlő tanári társaságba kültagként betársultam, mind jobban éreztem, hogy az Állami Leánygimnázium magyar-német szakos tanára, Jagits Mária, mélyebb érzéseket ébreszt bennem, mint addigi leányismerőseim. Ez az érzés aztán a bombázások és a következő nehéz évek alatt állandóan mélyült, annyira, hogy 1947 tavaszán elérte az érzelmek ama rétegét, ahol az egy életre szóló vonzalom várja felszabadítását.

Ötvennégy éves voltam, eltökélt agglegény.

Életem addig kevés rokonságot mutatott az önmegtartóztatással. A nők, akik utamat keresztezték és – mint Margit – éveken át mellettem voltak, felhőtlen emléket hagytak bennem és a hála meleg érzését. Csak egyet nem tudtak: nem tudták megszólaltatni bennem azt a húrt, melynek zengése jelzi, hogy megérkeztem, nem kell már egyedül tovább vándorolni, mert megtaláltam az örök útitársat.

Nos, ez a húr most zengeni kezdett bennem, és az agglegényi eltökéltség Mária sugaras, meleg lénye, az embertelenség éveiben szinte valószínűtlen jósága és tisztasága hatására észrevétlenül elvékonyodott, sőt semmivé lett, úgyhogy egy napon, kint a lőverben, a nagy fenyők körében, azt mondtam neki:
- Mária, azt hiszem, nem kell majd külön szekrény, mert az öröklakásom előszobájában lévő három szekrény mindkettőnk számára elég lesz.

Mária nem mutatta a legkisebb meglepetést sem, hanem ráhagyta, hogy bizony elég lesz a három nagy szekrény is.

Ez volt a „megkérés”, melyet aztán októberben követett a polgári házasságkötés, két napra reá pedig az egyházi Mária pátriájában, Kőszegen, ahol özvegy édesapja, Jagits Imre, nyugalmazott városi főjegyző és Mária húga, Vilma, Heppes Miklós volt repülő-alezredes, 1945 óta alkalmi munkás felesége élt férjével és két kisgyermekével.

Míg azonban eljutottunk odáig, hogy azon a verőfényes októberi délutánon a gyár Fiatján elindulhattam, oldalamon a boldogságtól kipirult Máriával, Kőszegre, addig még meg kellett ismerkednünk az emberi irigység, féltékenység és rosszakarat rángatódzó táncával boldogságunk körül. Az emberi lélek sötét árnyoldalának torzszülöttei, a névtelen levelek denevérraja támadt reánk. Az elsőkön még felháborodtunk, a következők már csak undort váltottak ki, a továbbiakat már olvasatlanul dobtuk a tűzbe.

A soproni polgári esküvő után a tanúkkal beültünk a Gambrinus vendéglőbe és az akkori viszonyoknak megfelelően, sőt azokat túlszárnyalva, ritka csemegeként, egy-egy pár frankfurtival ünnepeltük a sorsfordulót. Kőszegen, a családi házban, ezer leleménnyel összehordott, teljesen időszerűtlen gazdag lakodalmas ebéd követte a szertartást, melyet Máriának egykori osztálytársa, egy bencés professzor celebrált, aki meghatva emlékezett meg arról „az első padban ülő, sok évtized előtti kislányról, akin a gimnazista fiúk szeme oly szívesen pihent meg.” Ez a sok évtized előtti kis lány, akinek korát a főtisztelendő úr zavart mosollyal „néhány év előttire” helyesbítette, a tényeknek megfelelő „több évtized” ellenére is fiatal lányként állt az oltár előtt, és a stólával kezemmel összekötött kezét bizalommal engedte át nekem.

Két gyönyörű hét következett. A szép soproni október sem azelőtt, sem azóta nem volt olyan tündöklően szép, mint akkor, amikor mi egy késői, de még idejében elért boldogság mámorában jártuk nyári ruhában, megfeledkezve gyárról, iskoláról, politikáról, a soproni erdőket és kedves lőverünket. Merész elhatározás volt azokban a válságos, veszedelmekkel telt években megnősülni. A gondok és aggodalmak most már nemcsak a saját személyre, hanem az élettárs féltésére is kiterjedtek, viszont kettesben kétszeresen erősnek érezhettük magunkat.

Tudtuk, hogy biztonságunk, létünk és szabadságunk csak egy erősen megvékonyodott cérnaszálon függ, és mégis bíztunk jó csillagunkban, jóhiszeműségünk erejében, bíztunk a jövőben. Nem úgy, ahogy a régi világot visszasíró tegnapiak. Mi nem a régi világot vágytuk vissza, mi egy új, tisztább, igazabb jövőt reméltünk.

Persze, akkor még nem tudhattuk, hogy a „személyi kultusz” csakhamar megkezdődő fojtogató évei mennyi megpróbáltatást, szenvedést, keserűséget, fogcsikorgatva eltűrt megaláztatást, hajmeresztő igazságtalanságot, embertelenséget és butaságában elképesztő aljasságot fognak ránk halmozni. Azt sem tudtuk még, hogy milyen betegségeket, az egymásért való aggódás milyen gyötrelmeit rejti az idő. S mert mindezt nem tudtuk, nekivágtunk az új életnek, s mert bíztunk egymásban és szeretetünk erős volt, minden bajjal megküzdöttünk, úgy hogy ma, tizennyolc év után, mindketten elmondhatjuk, hogy későn, de nem elkésve indult házaséletünk korábbi életünk megkoronázása.

Második rész, Felkél a vörös csillag

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. május 7.