if ($logged_in == FALSE) { }

Az anya

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Negyvenhét éven át élte a családi élet hétköznapjait és vasárnapjait. Jóságos szigorral vezette a család belügyeit: nevelt, gondoskodott, bírált, büntetett és – mértékkel – jutalmazott is.

Merőben másképpen látta az életet, mint apám. Realisztikusan, illúziók nélkül. Vágyai és álmai mélyen a valóságban gyökereztek: – mindig szebb és nagyobb lakás, növekvő jövedelem, polgári jólét, nyugdíjbiztos állás, jólnevelt gyermekek, társadalmi megbecsülés. Ilyen és ezekhez hasonló elérhető célok körül keringtek gondolatai, amikor ebéd után egy félórára lepihent a dívánra és az „Oedenburger Zeitung” elolvasása után lehunyta szemét. Vágyai közül a legtöbb megvalósult, ha nem is az általa elképzelt szélesebb keretek között. Apámnak sok éles oldalvágást kellett eltűrnie, mert nem tudott könyökharcot folytatni, mert nem volt benne elég becsvágy, mert könnyen adta ki a pénzt és mert túlságosan hitt az emberek ígéreteiben és becsületességében. No meg azért is, mert nekünk, gyermekeknek túlságos sok szabadságot engedélyezett.

Anyám házasélete pontos mása volt szülei házaséletének. Ahogy ott a pattogó szavú, szúrós megjegyzésekkel nem takarékoskodó Borbála nagymama és a szelíd, halkszavú nagyapa szintéziséből alakult ki a biztonságos családi légkör, úgy itt is két ellentétes természetű ember puritán tisztaságú és példás hűségű kapcsolata abroncsként fogta össze a családot. A család élete mintaszerűen volt megszervezve. Szigorú takarékosság, nekünk, gyermekeknek kínosnak tűnő tisztaság és rend, a fejlődést elősegítő szükségletek minél hiánytalanabb kielégítése, a szellemiek gondos adagolása, az evangélikus vallás alapján álló, rendíthetetlen nevelési elvek követése, az állandó, korrigáló és építő célú kritika, nagyon fukaron mért dicséret – ezek voltak az elemek, melyek életünket hol a védett, meleg családi fészek, hol a zárt ketrec hangulatával töltötték el.

A nevelési elvek egyik sarkalatos pontja volt a gyerekeket minél tovább gyermeksorban megtartani, „hiszen úgyis korán meg fogják ismerni az élet kegyetlen oldalát!” Ezért kellett nekem, mérhetetlen bánatomra és elkeseredésemre, túlon-túl sokáig matrózruhát viselnem, vagy – ami még szégyenletesebb volt – csipkegallért, ún. „smizerlit” hordanom., Kálmán öcsém iskoláskorát pedig a nyakába kényszerített óvódás uzsonna kosárka tette szomorú emlékűvé. Ahogy apám, ismeretlen okból, sohasem evett vajat és gyümölcsöt, úgy anyám állhatatosan vonakodott a korunknak megfelelő ruházkodást engedélyezni, amit csak jóval későbben kezdtünk megérteni, amikor megismerkedtünk a női hiúság alapelveivel.

Szigorúsága és zsörtölődése persze csak védőpáncél volt egy lágy szív körül, amely enélkül nem bírta volna elviselni az aggódást a családért. Úgy érezte, hogy meg kell edzenie bennünket testileg és lelkileg. Ezért már 3-4 éves korunkban minden reggel elvitt az uszodába és könyörtelenül belemerített a vászonfüggönyökkel elkerített női fürdő harapós vizébe. Ezért töltöttünk egész napokat a {Neuhof} – a mai Erzsébet-kert – hatalmas fái alatt, vagy kint a soproni erdőkben. Ezért vonta meg tőlünk a talán legjobban áhított élvezeteket, és talán ezért bánt takarékosan csókjaival is, hiszen a „majomszeretetet” a szülők legsúlyosabb bűnének tartotta.

A háztartás vezetésének egyhangú és sokszor keserű lepényét anyám a szellemi élvezetek könnyebb fajtáival szerette megcukrozni. Az újságok tárcáin, novelláin és regényfolytatásain kívül a divatos szórakoztató irodalmat szerette, de Marlitt vagy Beniczkyné Bajza Lenke szentimentális regényeihez ritkán szállt alá. Ő maga nem zenélt, azonban Kacsóh, Lehár, Fall Leó, Strauss Oszkár és a régi osztrák operettszerzők melódiáit nagyon kedvelte, míg a klasszikus zeneszerzőket inkább nekünk engedte át.

Az akkori kor szokásai szerint gyereklány korában cserébe adták a Kemenesaljára, hogy ott egy baráti evangélikus lelkészlakban tökéletesen elsajátítsa a magyar nyelvet, míg a papleányok Sopronban, a Flasch-családban igyekeztek – eredménytelenül – németül tanulni. A magyar légkör anyámból lelkes honleányt csinált, aki minden magyar nótát magába szívott, úgyhogy a konyha gőzéből a „Hétcsillagból van a Göncöl szekere”, a „Darumadár fent az égen”, később Fráter Lóránt, Balázs és a többi divatos nótaszerző nótái szárnyaltak a szúnyoghálós ablakon át az udvarba, ahol mi gyerekek játszottunk.

Szerette az erdőt, a virágokat, a színházat, a szép ruhákat és – mint néző – a báltermek és ünnepségek forgatagát. Szerette a meghitt, szűk baráti kört, és – mint a legtöbb asszony – szerette a nyelvét köszörülni mások hibáin és ballépésein. Legkedvesebb foglalkozásai közé tartozott a Deák-téri lakás pódiumos ablakából, kézimunkázás közben figyelni a déli és esti korzó közönségét és arra az érdemeseket tűhegyre tűzni.
Megadta Istennek, ami Istené, vasárnaponként elment az istentiszteletre, de – azt hiszem – a túlvilág kérdései alig foglalkoztatták, az öregedés nem rémítette és a haláltól, úgy mint apám, ő sem félt.

Életében nem történtek vele tragikus események. Léte a vicinális vasutak csöndes tempójában haladt ismerős tájakon, hol napfényben, hol felhők alatt, de ezekből is legfeljebb ólmos eső hullott, sohasem jég. Csak akkor vadult meg a kis életvasút, amikor az első világháború szakadékai mentén robogott vele. Ezek voltak élete legnehezebb esztendei. A polgári biztonság, melynek megrendíthetetlennek tudott, hirtelen összeomlott, az infláció elseperte az anyagi alapot, idősebb fiát – engem – pedig a háború hat évre Szibériába sodort. Lénye edzetlen volt ilyen megpróbáltatásokra. Idegei évről-évre jobban rojtosodtak, keserű és lázadozó lett. Mindettől kezdődő strúmája, melyet nem engedett megoperálni, olyan ingerlékennyé tette, hogy a családi légkör állandóan a túlfeszültségtől remegett. Lábujjhegyen éltünk, apám és mi ketten öcsémmel, akik még odahaza voltunk. A közös étkezések korábbi meghittsége az óvatos és kíméletes közhelyek állandó ismétlésévé változott, nehogy egy óvatlan szó kipattantsa a szikrát.

A régi barátok meghaltak vagy elköltöztek, lombtalanná vált az élet fája, amely alatt csak egyetlen unoka, húgom kisfia játszadozott. Élete utolsó éveiben ingerlékenysége lecsendesedett. Megadta magát, és miután élete eredményét abban összegezte, hogy „három gyereket neveltem fel!”, 1938 egy májusi éjjelén, 72 éves korában, megbékélten meghalt.

A mű szerzője: 
Becht Rezső
Linkek: 
http://sopronanno.hu/bejegyzes/az-erzsebet-kert-tortenete-i
A bejegyzés létrehozása: 2014. augusztus 18.