„Az életöröm haladéktalanul szolgálatra jelentkezett”

Az éhség, a teljes elhagyatottság érzése, a reménytelen harc a tetvekkel, az örökös félelem a hadapródság miatt valamiféle neurózist kezdtek előidézni bennem. Mint az üldözött állat, úgy kuporogtam három szál deszkámon és ellenségesen hallgattam a szobákból kiszűrődő lármát. Az olaszok énekeltek, a délszlávok vitatkoztak, a románok kártyáztak. Az a tetves kis kadét az előszobában éhen halhatott volna, hogyha a tiszti legények oda nem toltak volna eléje egy-egy tányér fekete kását és egy darabka kenyeret.

Lassanként egy-két tiszt barátságosabbá vált. Az egyik borotvát kölcsönzött a kiközösítettnek, aki reszkető gyönyörrel kaparta le arcáról a gyér borostát. Kitűnt, tulajdonképpen egészen szemrevaló legény, csakhogy – sajnos – tetves, így továbbra is csak távolról lehet érintkezni vele. A negyedik napon hárommal szaporodott a létszám. Egy magyar zászlóst, Nagy tanítót, aki szintén tetves volt, mert a frontról jött, mellém raktak az előszobába. Immár nem voltam egyedül. A másik kettő, egy lengyel és egy román, most szabadult a kórházból és a szobába telepedhetett. A román, aki nagyon bőkezű volt és civilben járt, már az első tíz percben egy fogkefét ajándékozott nekem és három rubelt kölcsönképpen. Az életöröm haladéktalanul szolgálatra jelentkezett. Nagy zászlóssal (akiről egyébként hamarosan kiderült, hogy szintén önkéntes csak) elindultunk a városba, ahová a nemzetiségi szállás lakói szabadon bemehettek, hogy bevásároljunk.

Kegyetlenül hideg lehetett, mert alig értünk a nagy bazártérre, egy orosz megtorpant előttünk, gyorsan felmarkolt egy adag havat, és dörzsölni kezdte vele arcunkat és fülünket. Az első pillanatban valami támadásra gondoltunk, de csakhamar rájöttünk, hogy itt a felebaráti segítőkészség működik, amely nem engedi lefagyni fehérré vált orrunkat és fülünket. Most már egymást figyelve, óvatosan mentünk tovább. A város vigasztalan látványt nyújtott ezen a zord késő délutánon. Elképesztő kopárság, üresség fogadta a körültekintő szemet. A széles utcákat hiába szegélyezték facsipkés, lépcsős tornácú, gerendákból egyberótt házak, melyeket belül melegnek és otthonosnak képzeltünk, az egész együtt sivár és dermesztő volt. Hiányzott a múlt, a nemes patina. Új és nyers volt egymást derékszögben szelő széles utcáival, és több mint százezer lakosa ellenére egy óriásivá dagadt sztyepp-falu képét adta. Csak a főutcán álltak kőépületek, köztük a város büszkesége, a nevetségesen ünnepélyes „Corpus", amelyben városháza, szálloda és egy áruház foglalt helyet. Vörös téglahegység az apró faházak rengetegében.

Ez az 1915. évi Novo-Nikolajevszk ma Novoszibirszk néven Szibéria fővárosa és legnagyobb városa. A kopár utcák helyén aszfaltozott, neonfényű bulvárok szaladnak minden irányba, operaháza vetekszik a moszkvaival, egyeteme van, és a milliót messze túlhaladó lakossága el sem hiszi, hogy valamikor, alig félszázad előtt egy mély, vad szurdok vágta két részre a falu-város dísztelen testét. Aszfalt helyett még keskeny deszkapallókon lépegettünk és kerülgettük az irhaszagú katonákat, a prémekbe bugyolált civileket, diákokat, diáklányokat. Minduntalan kozák őrjáratok vágtattak végig az utcán igazoló iratot, a „propuszkot" követelve.

A cukrászdából fiatal nő lépett ki. Lábán lakkcsizma, termetén szoros övű bőrkabát, járása délcegen ringó. Három lépéssel ment előttünk, amitől a lélegzetünk hamarosan hallhatóvá vált. Mire eltűnt az egyik kapuban, vonalai már mélyen bevésődtek emlékezetünkbe, tudtuk, hogy ma éjjel róla fogunk álmodozni deszkaágyunkon. Teával, cukorral, fehér kenyérrel és kolbásszal megrakodva érkeztünk haza. Még mindig maradt a három rubelből annyi, hogy másnap fodrászhoz és a fürdőbe mehettünk.

A fürdő a testi élvezetek egyik csúcspontja. Az orosz fürdő vándorlás az élvezetek hegygerincén, annak a kifejezésére pedig, hogy mi egy orosz fürdő négyhónapnyi frontszolgálat és tetves vagonokban való utazás után, arra nincsen elég tömör jelző. A lipcsei fürdők, a bécsi Diana-Bad örömei messze elmaradtak ennek a novo-nikolajevszki, sokkal egyszerűbb fürdőintézetnek a gyönyörűsége mögött. Mint két, rétre engedett csikó, olyan nyerítéssel és viháncolással rohantunk be mi ketten, Naggyal, a vetkőzőből a káddal, zuhannyal és gőzzel felszerelt kamrába. Egy szempillantás alatt az összes csapokból dőlt a szent, forró, gőzfelhőket ontó víz. Sugara dobolt a kádban, énekelt, tajtékzott, szikrázott. A zuhany végigostorozta szomjas hátunkat, a gőz simogatta összemart, sebes testünket, megpuhította a csípőcsont bőrkeményedéseit, tisztára öblögette még a lélek redőit is, újra fiatallá, könnyűvé és bizakodóvá varázsolt bennünket.
Nagy nyakig ült a kádban és üvöltött a gyönyörűségtől, én a dögönyöző padon feküdtem a vízsugarak záporában és ágaskodtam a vízzel szemben, ahogy a félig elszáradt fűszál a nyári eső felé hajol.

Ember még nem vásárolt 25 kopekért mélyebb gyönyörérzést, mint mi ketten akkor a novo-nikolajevszki Gorodszkaja-banyaban. „Eleven" alsóruhánkat a fürdőben hagytuk, s ezzel mintegy eltéptük a köldökzsinórt, amely korábbi tetves létünkhöz fűzött. Nagy tartalék fehérneműjén testvériesen megosztoztunk, mundérunkat, amennyire lehetett, kitisztítottuk, és a legolcsóbb szappan illatától körüllengve tértünk vissza egy szerény, de emberibb létbe. A nagy eseményt egy valódi ebéddel ünnepeltük meg a „sztolovajában". Zsíros scsí-leves és ropogós kotlettek fejezték be a fürdőben megindult újjászületésünket. Újra tiszteletreméltó emberek lettünk, akiket a vendéglős – egy 12 évre száműzött kaukázusi – mély meghajlással üdvözölt.