A negyedik osztályban valami nagy dolog történt velem. Láttam megelevenedni térképemnek egyik sarkát. Abban az évben két lelkes tanárunk, Szabó József, a természetrajz és a földrajz, meg Hollósy Kálmán, a magyar és latin nyelv tanára, két kitűnő pedagógus, megszervezték a líceum első nagy húsvéti utazását. Zagreb – Fiume – Cricvenica –Abbazia volt az útvonal és a tenger a cél. A költség 34 korona 30 fillér volt, melyet apám szívesen vállalt, bár anyám, a család konzervatív szárnya, hevesen ellenezte, hogy már ilyen fiatalon megismerkedjem az Adriával, ami úgy hangzott, mintha valami ledér nőszemélytől féltett volna.
Az utazással nemcsak földrajzi élményt kaptam, nemcsak a tengert ismertem meg – némi csalódással, mert képzeletemmel nem bírt versenyezni, csak a tenger illata, ez a sóból, kátrányból, moszatból és vízből kevert szag az Adamich-mólón volt olyan, mint kedves tengerész regényeimben. Nemcsak a Quarnero zöld szigetei között száguldhattam motorcsónakon, mindezeken felül még valamit ajándékozott ez a húsvéti út: emberi közelséget tanárainkhoz, tanár és tanítvány boldog egymásra találását, a félelmetes tekintélyfal leomlását a tenger szabad levegőjében.
Az első utazást több is követte. Egyszer Aradon, Temesváron és Resicán át a Vaskapuig hatoltunk le és Ada-Kaleh szigetén Jókai mesevilágába is betekinthettünk, másszor a Felvidéket jártuk be, a Magas Tátrát és a szép szepességi városokat. Nagy dolog volt ez akkor, amikor az iskolapolitika még nem ismerte a nagyobb iskolai utazásokat, legfeljebb 1-2 napos kirándulásokat a Monarchia két fővárosába.