Az első múzsák - A Prater és a bécsi tavasz

A magányosan élő emberben időnként – az ár és apály törvénye szerint –felduzzad a szeretet árja valaki vagy valami iránt. Az érzés kínzó fokozódással tetőpontjára hág, majd apadni kezd és újra látni engedi a lélek homokzátonyait, teleszórva vergődő gondolatokkal és hallgatag kagylóhéjakban megbúvó érzésekkel. Ennek az érzelmi dagálynak az előidézője bennem ezekben a hónapokban maga a város – Bécs volt. Szinte érzékien szerettem egyes tereit, épületeit, távlatait, a Szent István-templom homályba olvadó gótikus bordáit, a barokk építészet hullámverését, de szerettem a kis vendéglők tarkaabroszos asztalait a csendes mellékutcák kockakövein, virágzó, hordóban élő oleanderfák között, lehetőleg egy vak verklissel a közelben. Szerettem a város zenéjét, művészetét, dohogó, kedves népét, levegőjét, emberséges szellemét, egyszóval: szerettem Bécset, úgy, ahogy volt abban az utolsó békeévben. Mint valami kissé slamposan megvetett, de puha és meleg ágyban, úgy hemperegtem benne, el-elaludtam, szépeket álmodtam, s ha felébredtem, alig akartam kikelni belőle.

Különösképpen szerettem a Prátert. Közel laktam hozzá, tíz perc alatt kint voltam a [Pratersternen], a viaduktnál, amely mögött megkezdődött a [Hauptallee] és a ligetszerű erdő. De szerettem a [Wurstl] -Pratert is, ahol harminc verkli és zenegép harsogott egymásba borulva, ahol a hullámvasút zörgött és dörgött a bennülők sikításainak rikító lobogásában, ahol az elvarázsolt kastély és az alvilági vasút hátborzongató örömöket ígért a Monarchia vasárnapi kis cselédjeinek és az oldalukon feszítő tarka katonáknak, no meg az elbűvölt gyerekseregnek, amely tágra nyílt szemmel és szájjal izgult a bábszínház előtt, a híres bécsi Wurstl és az ördög végetnemérő hadakozásain. Döngve csapott le a kalapács az erőmérő lapjára és a kosfej a magasba repült, a mérce tetejéig. Kovács Jani káplár úr büszkén kefélte szét kezefejével a huszárbajuszt, és visszavette babájától az égő [virzsiniát], amit Juli őrzött, amíg Jani az erejét fitogtatta. A tükrös, cifra tánctermekben a [Schrammel] -zenekar, vagy a rezesbanda zenéjére huszárok, bakák, tüzérek, tiroli császárvadászok, dragonyosok és ulánusok döngették a padlót sarkantyús csizmában vagy kisuvickolt bakancsban, és nemzeti hovatartozásukban rejlő vérmérsékletük szerint hol kényelmesen ringatták, hol szilajon pörgették a repülőcopfos, sokszoknyás leányhadat, amely Brnóból, Innsbruckból, Przemyslből, Czernowitzból vagy Felsőlövőről került fel a császárváros forgatagába. Mintha a tiszta, gyerekes öröm öltött volna testet, úgy szálltak a fejek felett a piros-kék-sárga-zöld luftballonok. Piros fezes bosnyákok törökmézet vagy halvát árultak, a „Salamucci" magyar szalámit és svájci ementálit kínált a nyakában hordott pultról, a planétás fehér egerei körül szerelmes lányok kutatták a jövőt.

Szerettem az alvó Prátert is, talán még jobban, mint a nyári délutánok zajtengerét. Őszi szombatokon, a lenyugvó naptól átvilágított vörös és sárga levelek lassú pergésében sokszor róttam az utat a [Lusthausig] és vissza, vagy meglátogattam szemerkélő ködben a Ringlspielek legtekintélyesebbikét, az afrikai bálványokra emlékeztető Kalafatit. A bedeszkázott látványosbódék és mulatóhelyek felett dermedten ívelt a [Riesenrad]. A legmélabúsabb látványok közé tartozik a nyári örömök helyének képe az ősz ködfátyolaiban és a téli alkonyok szürkeségében. De abban az évben én éppen az ilyen búsító látványokat kerestem. Talán szoktatni akartam magam. …

Ebben a prateri hétben nagy dolog történt velem. Az addigi suta próbálkozások és csüggedt félredobások után megírtam első versemet, melynek ezt a címet adtam: A Práterben . …

Most már nem volt megállás. Körülöttem minden témává változott és életért rimánkodott. Hogy az izgalom teljes legyen, néhány napra Bécsbe látogatott anyjával és öccsével első szerelmem, Irmus, akivel a Praterallee hulló gesztenyevirágai alatt újra lobogni kezdtünk, amit a költővéválás misztériuma elengedhetetlen tényezőjének tudtam. Sőt Irmus mulatós öccsével, Imrével és annak még mulatósabb barátjával egy tavaszi éjszakán végigjártuk Bécs legkétesebb éjjeli mulatóhelyeit, amiről szintén feltételeztem, hogy költői fejlődésemnek teszek ezzel szolgálatot.

A költészet, írászat és a hulló gesztenyevirág még a „Centra" Vereinigte Stearin-, Seifen-, Elain- und Fettwarenwerke A. G. irodahelyiségeiben sem tágított mellőlem. Így egyszer csak arra eszméltem, hogy a nyitott ablakokon beáradó tavaszi légben Seliger úrral, a főnökömmel és beosztott társaimmal együtt – ugyanis már régen kiszabadultam a gépírónői háremből és az elain-osztályon dolgoztam, bár nem voltam teljesen tisztában az elain mivoltával – szóval Seliger úrral, a korrekt, félénk agglegénnyel együtt a tízórai szünetben meg-megállunk a vajjal és sonkával töltött ropogós rozsbucik, a „bosnyákok" élvezetében, és fátyolos szemmel bámulunk ki a tavaszba.

Ennek következtében este otthon megírtam első novellámat: Seligmann úr első tavasza címmel és – mielőtt megsemmisíthettem volna – elküldtem haza, a Soproni Napló szerkesztőjének, Rábel Lászlónak.

Ebben az elbeszélésben Seliger úr, akit tapintatosan Seligmannra kereszteltem át, sivár agglegényéletében először szédül meg a tavasz illatos borától, és amikor kábultan, a práteri gesztenyefák lehullott virágszirmaival keménykalapja karimáján, a Pratersternen lelép a járdáról, elüti egy automobil. Jönnek szirénázva a mentők és beemelik a kocsiba, de minden hiába; a gyilkos tavasz áldozatának szeme már kezd megüvegesedni, amikor a fogasra akasztott kalap karimájáról egy pirospettyes vadgesztenyevirág lebeg le Seliger úr csókot nem ismert ajkára.

Nagyon megható, tehát nagyon szép história volt. Ilyennek találta Rábel László is, és így – legnagyobb ámulatomra – a novella folytatásokban megjelent a Soproni Napló három, egymást követő számában, a tárcarovatban. Ez azonban már a béke végső napjaiban történt: 1914. július utolsó hetében.

A siker – édesapám szerint – nagy volt, csupán egyetlen valaki protestált a novella ellen, éspedig az az öreg, félig vak, nyugalmazott százados, aki tőlünk a harmadik házban lakott, s akit Seligmannak hívtak. Botjával mérgesen verte az aszfaltot, amiért az ő becsületes nevét egy ilyen élhetetlen alakkal hoztam kapcsolatba, aki belehal a tavaszba. Magamban hálátlannak neveztem, hiszen általam bevonult a neve az irodalomba, míg enélkül halálakor egyszerűen törölték volna a nyugdíjas katonatisztek nyilvántartásából