Az első napok

A sors órájának fekete mutatója hangtalanul szökkent előbbre. Lassan, sietség nélkül, minden pillanatot gondosan mérlegelve.

Vártunk. A négy halott a padlón kihűlt, a haldoklók nyögése mind halkabb lett, mintha homlokukon érezték volna a távoli anya áldott, nyugtató tenyerét. Lázas gondolataim körbe száguldottak, mindig ugyanabban a szűk körben, mint a cirkusz porondján a lovak. A konyakos üvegek kiürültek, tartalmuk megbénította őrzőink nyelvét. Kihunyt a láng a tűzhelyen s a halottak felől dermesztő hideg kúszott csontjainkba. Csend lett, csak az ajtó előtt topogtak az őrök a hidegtől.

Suttyomban cigarettára gyújtottam, s az utolsó „Gianacles" finom illata felépítette körém egy elsüllyedt világ képét.

Szomszédom, az öreg huszár, szintén odahaza volt, mert egyszerű szívéből nehéz sóhajok törtek fel. Várunk, várunk, miközben egy különös betegség szívja a vérünket. Csodaváróan kihallgatok az éjszakába. Mert ma visszanyertem gyermekhitemet. Ám reményeimet a muszka gyalogság nehéz léptei tapossák szét éjféltájban, amikor felváltják az orosz Ferenc József ulánusokat, akik – a sors iróniája! – elfogtak bennünket. El kell búcsúznunk halott bajtársainktól, mert kihajtanak a ház elé és megszámlálnak.

Agyin, dva, tri, csetüri, pjaty... Pjaty voennoplenyüch... Öt hadifogoly...

Új nevet kaptam, furcsa új nevet. E pillanattól kezdve majdnem hat esztendeig „plenni" a nevem. Az embereknek egy különös fajtáját jelöli ez a név, olyanokat, akik látszólag normális emberek, de egy szörnyű betegségben szenvednek, – lelki szürkeségben. És mi öten „plennik" szótlanul a vállunkra vettük ennek a névnek a keresztjét és megindultunk a passióút további állomásai felé.

***

Előttünk és mögöttünk, jobbra és balra tőlünk őrök mentek vékony, éles bajonettel a hosszú puskán, középen mi lépegettünk a foglyok tragikus libasorában. A szem minden felé kutatta a menekülés útját, de a derékig érő hó lehetetlenné tett minden szökést.

Nehogy kiraboljanak, minden értéktárgyamat a legbelső zsebekbe rejtettem, ezért most kesztyű és fülvédő nélkül meneteltem a kegyetlenül hideg januári éjszakában a távoli börtön felé. Fehér volt az éjszaka, fehér, mintha nem lett volna vér és erőszak, gyilkosság és halál a világban. Az ember azt hihette volna, hogy áhítatos hívők kis csapata megy a szentestén a helyi templom felé az éjféli misére. A fehérséget egy feltúrt fekete vonal szakította meg – a soproni honvédek elhagyott lövészárka. Akik ma itt harcoltak, most néma halottak vagy lehorgadt fejű férfiak, akik valahol előttünk haladnak, szuronyok között ugyanazon börtön felé.

Elmaradt az erdő, a hegyek zárt lánccá záródtak mögöttünk, kezdetét vette a síkság, amely innen az Uralig terjed. És ebből a végtelen síkságból már hónapok óta végtelen emberfolyam hömpölyög a Kárpátok felé, tajtékzó dühvel ostromolja a hágókat, betör rajtuk, elözönli a völgyeket, örvénylik, sistereg, rombol, s most, amikor mi visszakényszerítjük a síkságra, utolsó hullámával magával sodor minket, ötünket, s mind mélyebbre ránt abba a sötét örvénybe, melynek neve Oroszország.

Egyelőre csend volt. Hébe-hóba egy-egy lovas rúgtatott el mellettünk, a patkók csattogását elfojtotta a hó, a lándzsahegyek csillámló hullámvonalakat rajzoltak az égre. Mentünk. Időtlenül, elveszve, idegen akarat parancsára idegen cél felé, félig alva, nehéz álmoktól gyötörve. Hirtelen apró házak derengtek fel a sötétből. Falusi utca feküdt előttünk, melyben különös árnyak mozogtak. Ágyúk aludtak udvarok mélyén, apró tüzek parázslottak védett sarkokban. Feltaszítottak egy ajtót és mi szinte élettelenül roskadtunk a szalmára, hogy elfelejtsük mindazt, amit ez a nap rajtunk elkövetett.

Egy cserkesz le akarta húzni a csizmát a lábamról, csak mosolyogtam. Végül belátta, hogy mit sem kezdhetne ezekkel a keskeny lábbelikkel, ezért elengedte a lábamat, s az erőtlenül lehuppant az agyagpadlóra.

Aludtam. A halál az elfáradtak és megtörtek vigasza. Árnyéka – az alvás, a naponta leomló függöny, amely életünk egy-egy parányi jelenetét zárja. Az álom a szív és az idegek játéka, ezzel a függönnyel. Hol felduzzasztja, hol lelohasztja a függöny redőit. Ha le tudja lohasztani, ha el tudja simítani, akkor életünk boldog napjaiba álmodjuk vissza magunkat.

Ilyenkor selymes homokban fekszünk kék víz partján és felnevetünk a szálló felhőkre. Selymes homokomról durva kozákmarok rázott fel és belehajított az új nap jégszürke hullámaiba. Kábán néztem szét a mocskos konyhában.

Gondolataim csak nehezen sorakoztak rendbe. Messziről jöttek: napos mezőkről, hűs erdők mélyéről, nagyvárosok zúgó utcáiról és csendes szobasarkokból, fehér leányölelésből és bűnös órák édességéből. S amikor végre megérkeztek az új nap valóságába, egyetlen vad, metsző értelmet adtak – fogoly vagyok!

Ott álltam a sorstársak körében a fakó téli hajnalban és vártam.

Bősz kiabálás és nagajka suhogtatás közben kihajtottak bennünket a kunyhóból, megengedték, hogy katonai felügyelet mellett elvégezzük a pajta mögött az elvégzendőket, aztán éhesen-piszkosan, gyűrötten megindultunk a bozontos kozák lovacskák között. Egyikünk sem szólt, mindenki bánata sokredőjű köpenyébe burkolózott.

Gyönyörű reggel volt. Köröskörül villogó, fagytól szikrázó hómezők. A távoli erdők és hegyek felett ezüstös köd lebegett, melyet gyorsan felszürcsölt a nap. És ebben a nagy ragyogásban nyílegyenesen felsorakozott muszka gyalogzászlóalj állott a falu mögött. Erőtől duzzadó, tiszta, friss és feszes óriások álltak ott vastag, jó szabású, földszínű köpenyekben, jégszürke süvegüket legényesen a bal fülükre billentve. És tüzéroszlopok jöttek erős, gömbölyű lovakkal, kozák szittyák ügettek el mellettünk villogó lándzsákkal és lángpiros nadrágsávval. A hatalmas téli tájat szinte a láthatárig betöltötték a katonai alakulatok egymást követő hullámai.

Szívünk összeszorult.

Bajtársainkra gondoltunk amott az erdők mögött, vékony, elrongyolódott egyenruhájukra, elnyűtt bakancsaikra, lesoványodott lovaikra, a mi szegénységünkre ezzel a gazdagsággal szemben. Nem is értettük, hogyan bírtuk eddig megfékezni az eleven és anyagi erőnek ezt a beláthatatlan tömegét, és a végső győzelem reménye kezdett elhalványodni bennünk. Ha az osztrák-magyar hadsereg katonái 1915 elején csak néhány órára láthatták volna az orosz hadtápterületet, akkor a háborút már abban az évben elveszítettük volna.