Az Építőbank bukása, a pénz hatalma

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Még egy esemény bolygatta fel elemista életem nyugalmát. Amikor 1901. október 18-án délelőtt, iskolatáskámat lóbálva hazafelé ballagtam az iskolából, a színház előtt mindenfelé embercsoportokat láttam és izgatott beszédet hallottam: „Megbukott ... csődbe ment... Oda a pénz... Mindent elsikkasztott...!" És közben mindig ugyanaz a név szállt az őszi fényben: „Schladerer... a gazember!"

Odalopakodtam az egyik embergyűrűhöz, hogy megtudjam, mi az, ami a felnőtteket ilyen érthetetlen izgalomba hozza és hangos jajveszékelésre készteti. Lassan ment és időbe telt, amíg tátott szájú figyelmem segítségével kialakult bennem valamelyes kép arról, hogy ez a Schladerer nevű bankigazgató ellopta az emberek legféltettebb kincsét – a pénzt. És most vége mindennek, mert mindenki koldussá lett.

Lélekszakadva rohantam haza és már az előszobában ordítozni kezdtem olyan hangon, mintha magam is kárvallott volnék:
- Megbukott az Építőbank!! Schladerer minden pénzt elvitt!! [Egész Sopron koldus lett!!]
Szegény anyám arca elfehéredett. Lerogyott egy székre és úgy nyögte:
- Akkor a mi kis pénzünk is odavan ...
A többi sírásba fúlt.

Azon a napon tudtam meg nyolc éves fejjel, hogy a pénz, amit anyám a kezembe nyom, amikor a fűszereshez szalaszt, valami igen fontos dolog az emberek szemében, és annál fontosabb, minél kevesebb van belőle.

Harmadnapra megtalálták a „szép Alfréd"-nak, Schladerernek a holttestét a bánfalvi erdőben, ahol önkezével ítélkezett maga felett. Ámde a soproni családok, kereskedők, gazdapolgárok és kofák megtakarított pénze ettől még nem térült meg. Jómódú családok szerény viszonyok közé süllyedtek, köztiszteletben álló férfiak – a felügyelőbizottság tagjai – a börtönben kerültek, kereskedők csődbe mentek, néhány „poncichter" fogta a kötelet és ment a padlásra felkötni magát. Az egész város a vérveszteségtől félig aléltan támolygott, mint a jámbor polgár, akit elütött a megvadult ló.

Nem sok lehetett, amit szüleim és nagyanyám Schladerer révén vesztettek, de elég ahhoz, hogy hosszú időre még takarékosabban kellett élnünk, és apám beszüntette még egyetlen fényűzését is, a vacsorai korsó sört, amit özvegy Ibyné, nyálcsordító pörköltillatú vendéglőjéből szoktam hozni az Újteleki utcai patika-házból.

Már az Építőbank bukása előtt is sokszor hallottam kicsendülni a felnőttek beszédéből ezt a szót, hogy „pénz". Tisztelettel, sőt áhítattal emlegették legtöbbször, de sziszegték is gyűlölettel vagy utálattal. Nagymama sóhajtva emlegette és [„das liebe Geld"-nek] nevezte, de hangsúlya visszájára fordította a „kedves" szó értelmét. Ha bementem apámhoz a takarékpénztárba, ott személyesen láthattam a pénzt a pénztáros berácsozott kalitkájában, ahol úgy őrizték, mint Schönbrunnban, az állatkertben a ragadozókat. Tudtam, hogy egyik fajtája a bankó, de ezt csak ritkán és messziről láthattam, másik fajtája az aranypénz, amit a pénztáros gondosan darabonként megpengetett a márványlapon, aztán kis oszlopokba rakott és papírba csavarva elzárt a bankóhoz a nagy vasszekrénybe. Na, és aztán itt volt még a fehér és a rézpénz, a krajcár és a hatos, a korona, a pénznek az a fajtája, amelyet már rám mertek bízni.

Eddig nem gondolkoztam a pénz felett. Hozzátartozott a mindennapi élethez, mint a kávésbögre vagy a rézlemezzel borított orrú gyerekcipő. 1901. október 18-án jöttem rá, hogy a pénz valami félelmetes hatalom, hiszen emberek haltak meg miatta és egy egész várost évekre nyomorékká tudott tenni.

Ettől kezdve borzongva nézegettem a takarékpénztárban a rácson át a papírpénz kötegeit és az aranytekercseket. És mivel Taschner bácsi, az irodaaltiszt, egy másik borzongató dolgot, – a háborút – jelentette számomra, ezért ez a két fogalom: pénz és háború szorosan egybekapcsolódott gyermeklelkemben. Taschner bácsi ugyanis hadirokkant volt. Félénk áhítattal körülvett valaki, mint Dante, aki megjárta a poklot. Fiatal korában, 1878-ban részt vett Bosznia-Hercegovina megszállásában, és ott egy puskagolyó elvitt koponyájából egy darabot. A koponyaléket a kórházban ezüstlapocskával fedték be és ha Taschner bácsi jókedvében volt, akkor hosszú, sötétkék, ezüstgombos altiszti egyenruhájában lehajtotta fejét hozzám és megengedte, hogy reszkető ujjammal megkeressem haja között a hátborzongató ezüstlapot.

Ez volt első találkozásom olyan emberrel, aki háborúban volt. Később jöttek olyan idők, amikor már alig találtam embert, aki ne lett volna háborúban.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső

Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regényében a soproniak ráismerhetnek ennek a szomorú esetnek a motívumaira.

A kedves pénz

Kapcsolódó kiadvány: 
A bejegyzés létrehozása: 2014. december 22.