Az olvasás öröme

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A betűk megismerésével valami egészen nagy dolog kezdődött az életemben – az olvasás. Szemem örökké éhesen kutatott írott és nyomtatott betűk után. Az élet megsokszorozódott, benépesedett, végeláthatatlan felfedezések kincsestárává lett. Minden hirdetőoszlop, minden cégtábla kinyilatkoztatássá magasodott. "Dürböck Lajos, szoba-és címfestő" - hirdették mindenfelé félméteres betűk a tűzfalakról. Itt-ott még ma is látni nyomaikat, pedig Dürböck Lajos már régen letette a mázolóecsetet.
Volt a mi utcánkban egy címtábla egy kis fűszerüzlet ajtaja felett. Heist Alajosnak hívták a kövér boltost, akihez majd minden reggel elszalasztott anyám két deka élesztőért és miegymásért. Ez nem lett volna baj, ám anyámnak ez mindig akkor jutott eszébe, amikor már az iskolatáskával a hátamon és a reggeli kifli maradékával a számban reszkettem az idegességtől, hogy idejében beérjek az iskolába. Az elkéséstől való félelem mindennapos hű lidércem volt. Nyüszítve és magamból kikelve vágtattam ilyenkor a boltba és vissza a két deka élesztővel, majd tovább az iskolába. Ha aztán a kihevültség nyomán torokfájásom támadt, akkor boldogító káröröm fogott el. Ilyenkor két-három napig békén hagytak, és nyugodtan játszhattam az ágyban, mely felett Vajda János szakállas, bánatos nézésű arcképe lógott. Akkor még nem tudtam, kicsoda volt Vajda János, de évek múlva, amikor eljött az én világfájdalmas időszakom, gyakran eszembe jutott, hogy ő volt az őrangyalom.

Karácsonykor a szívem a torkomba ugrott az örömtől, amikor az ajándékok között felfedeztem egy doboz vízfestéket, egy skatulya színes ceruzát és egy tömb rajzpapírt. Vad mohósággal vetettem magamat rájuk, és hetekig színekről álmodtam, mint azt – ahogy később megtudtam – Kosztolányi tette a színes tintákkal. Revideáltam eddigi elhatározásomat: nem kocsis leszek, hanem festő!
De a karácsonyfa alatt még valami feküdt: az Én Újságom, az én saját újságom, ahogy apámé a Pesti Hírlap volt. Ettől kezdve alig vártam a szombatot, amikor a postás meghozta, szalag alatt, a szalagon az én nevemmel. Szerény dombocska volt ez a gyermekújság az irodalom hegyvonulatainak lábánál. És mégis, minden száma segített magasabbra hágni, messzebbre látni. Nagyszerű ismerője volt a gyermeki léleknek a ma „gügyögőnek" csúfolt Pósa bácsi. Az ő és munkatársai: Sebők Zsigmond, Gaál Mózes, Tábori Róbert, sőt Krúdy Gyula kezébe kapaszkodva mi gyerekek, Maczkó Muki utazásaiban megismertük Magyarországot, Stropka Janóval, a kis drótostóttal pedig még Amerikába is eljutottunk.
No, és a rajzok! Mühlbeck Károlynak, Garay Ákosnak és a többieknek szuggesztív rajzai, melyeket a gyermekszem egy életre elraktározott az emlékezés sejtjeiben. A most előttem fekvő 1901-es évfolyam lapjai arról árulkodnak, hogy az ablaküvegre fektetve áhítattal másoltam, később már szabadon utána rajzoltam, sőt kiszíneztem őket.

Az Én Újságommal rámtört az olvasás szenvedélye. Téli délutánokon, amikor kint a havas úttesten szánkók csilingeltek, a meleg gyerekszobában úgy belefúrtam magam a Vadölőbe vagy Robinsonba és könyvtársaikba, mint a béka teszi télidőre az iszapba. Éltem, de életműködésem a család számára szinte észrevehetetlen volt, hiszen nem ott éltem azokban az órákban, ahol anyám varrt az ablak mellett, hanem valahol az amerikai ősvadonban vagy egy lakatlan szigeten. És ha Irénke húgom éles sírása mégis feloldotta révületemet, akkor sokáig kábultan kerestem valódi énemet a világban.

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2014. szeptember 29.