„Az utazási láz, a világlátás vágya mind jobban hatalmába kerített”

Az utazási láz, a világlátás vágya mind jobban hatalmába kerített. Már a következő évben – 1934-ben – nagy útra szántam el magamat. Szakítva eddigi magányos utazási módommal, most fényűzőbb, kényelmesebb módot választottam: egy hajóutat a Lloyd Triestino gyönyörű luxushajóján, az „Óceánián".

Athén - Isztambul - Krím - Ogyessza - Várna - Rodosz - Cattaro - Cetinje - ez volt az úti program. Csodálatos érzés volt az Akropoliszon állni vagy az Aranyszarv¬öböl fölött Ayubban, megrészegítően szép volt Appollo szigete, Rodosz, ám az utazás legizgalmasabb része mégis a viszontlátás volt Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval.

Az „Oceania" a második nyugati személyhajó volt, amely Jaltában kiköthetett a forradalom óta, és az utasok kiszállhattak. Hogy mit láttam Jaltában, a krimi tatárfalvakban, Livádiában és Ogyesszában, azt megírtam és az „Wiedersehen mit Russland" címen könyv alakban is megjelent. Bármennyire igyekeztem is ebben a kis könyvben pártatlan, tehát objektív maradni, az elkövetkezendő háborús években többször is veszélyben forogtam e könyv miatt, mert a németek szovjetbarátnak tarthatták, az oroszok viszont szovjetellenesnek deklarálták és a megsemmisítendő szovjetellenes könyvek II. számú listájára is felvették.

Hazatérve több vetítettképes előadásban számoltam be erről az utamról, amely akkor a szenzáció erejével hatott, hiszen Sopronból senki sem merészkedett még Sztálin titokzatos birodalmába.

Ez az 1934-es esztendő már csak azért is nevezetes év számomra, mert most már saját városom is elismert, mint írót, ami abban is megnyilvánult, hogy a nagymúltú Frankenburg Irodalmi Kör novemberi estélyére meghívott, hogy olvassam fel egyik novellámat. Bár kijelentettem, hogy elbeszélésem témája el fog ütni a Kör által megszokott témáktól, teljesen szabad kezet adtak. Így a sárga ház című, orosz tárgyú novellámat olvastam fel a Kaszinó nagytermében a hallgatóság egy részének megrökönyödésére, mert Foma Fomics, pétervári írnok megörülésének és öngyilkosságának történetét hallották napló formájában. Mindenesetre a mértékadó személyiségek értékelték, sőt talán túlértékelték az elbeszélést, úgy hogy ezután már általában írónak számítottam szülővárosomban is.

***

Két, sőt három síkú életet éltem ebben az időben. A vasgyári cégvezető merőben más ember volt, mint az író és világjáró, aki – ha nem is teljesen gátlásmentesen, de mégis látszólag teljes biztonsággal mozgott az előadói pódiumon, és ettől ismét különbözött az, aki a Margittal töltött esti órákban ennek a barátságnak nyugtató derűjét élvezte.

Sajnos, 1935-ben az elkövetkezendő események már előre vetették árnyékukat. Mussolini csapatai rátámadtak Abesszíniára, Gömbös Hitlerrel paktált, novemberben pedig megszülettek a Nürnbergi törvények „a német vér és a német becsület védelméről". Ettől kezdve Margit érzékeny lelke nyolc éven át – haláláig – vergődött a szégyen, megaláztatás és félelem hármas súlya alatt. Apja után anyja is meghalt, hónapos szobába kellett költöznie és anyagi gondokkal küzdött, melyeket képmegrendelésekkel és könyveim beköttetésével igyekeztem enyhíteni. A nyár nagy részét lent töltötte Keszthely mellett egy birtokon, ahol sógora jószágigazgató volt, télen közbe-közbe pesti nővérénél volt. A vele töltött esték „nyugtató derűje" befelhősödött, humora akasztófahumorrá vált, de hogy lelki ereje mekkora volt, azt csak később, utolsó hónapjaiban tudtam meg.

Egyelőre még úgy viselkedtünk, mintha semmi okunk sem lenne attól félni, hogy Hitler habzó szája idáig fröcskölhetne.
Az évet pihenőnek szántam. Ezért csak Badacsonyban töltöttem két hetet, fájdalmasan érezve azt a különbséget, amely a gyönyörű Balaton elhanyagoltsága és a külföldi idegenforgalmi művészet között tátongott.

Egyébként az év első negyede azzal kapott hangsúlyt, hogy megjelent első magyar könyvem, egy elbeszélő-kötet Szomeya-szan nevetett címmel. A visszhang bátorító volt. Majdnem valamennyi fővárosi lap melegen méltatta. Én azonban még ma is rágom a szájam szélét, ha ebben a könyvemben lapozok és hibáin bosszankodom.

A következő évben – 1936-ban – betöltöttem negyvenharmadik életévemet. Most, a hetvenkettedik év magasságából visszatekintve, ez a negyvenhárom boldog ifjúságnak tűnik. De én akkor már az élet delelőjén túl lévőnek éreztem magam és arra gondoltam, hogy ideje közelgő öregkoromra gondolni. E célból nagy életbiztosításokat kötöttem dollárban (ezek persze később semmissé lettek) és vettem egy garzon lakást egy épülő társasház második emeletén, Udvarnoki utca 2. sz. alatt, ahol most ezeket a sorokat írom.

Katonakorom emléke is feljárt kísérteni ebben az évben. A soproni tüzérek hősi halottaik emlékére a Deák-téren emlékművet emeltek, melyet az én ünnepi versemmel avattak fel.

Mivel a nemzetközi helyzet tovább mérgesedett, hiszen az olasz király felvette az „Etiópia császárja" címet, Spanyolországban kitört a polgárháború, Gömbös miniszterelnök pedig a soproni színház erkélyéről bejelentette a Berlin –Róma tengely létrejöttét, megint csak felültem a vonatra. Zágrábon át Szarajevóba, majd Mosztáron keresztül Dalmáciába utaztam, ahol Dubrovniktól délre, Mliniben, egy csöndes, mesébe illő kék öbölben három boldog hetet töltöttem Dorisnak, egy berlini bankár festőnő lányának pezsdítő társaságában.

Ősz volt már, az az időszak, amikor a régi dicsőség romjaitól ékes dalmát partvidék a legszebb, amikor Dubrovnik-Raguza és Split-Spalato palotáinak és sikátorainak varázsa a legerősebb. Ettem a magam szedte, kicsorduló fügét és ittam hozzá a karsztos hegyoldalak finom szürkéiből és az Adria kékjéből vegyített szín-bort.

Aztán Doris elutazott Amerikába, ahol nőül ment a híres Oppenheimer-család egyik tagjához (talán a későbbi atomtudóshoz), én pedig hazatértem a soproni őszbe, ahol már zárva volt a Tómalom strandja, melyet ezen a nyáron D. Edit vidám lénye tett még kedvesebbé.

II. rész, VIII. fejezet