if ($logged_in == FALSE) { }

Azok az 50-es évek I.

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

1949-ben megkezdődött az összeszokott tanári karok szétszórása. Férfitanárokat leánygimnáziumba, női tanárokat fiúgimnáziumba tettek. Így került Mária is 1950-ben a József Attila Leánygimnáziumból a Berzsenyi Dániel Fiúgimnáziumba, az egykori Evangélikus Líceumba, ahol ő is, én is érettségiztünk. Sírva ment a rettegett nagy fiuk és az idegen kollégák közé, de csakhamar megbékélt sorsával, mert a nyersebb, de őszintébb fiúk valami ösztönös gavallérságból megkönnyítették munkáját, úgy hogy osztálya a maturán messze kimagaslott a párhuzamos osztály fölött, a tanári kar pedig szinte dédelgette Máriát. Ez egyike volt a kor gyér fénysugarainak. Baj maradt elég.

1949 augusztusában életbe lépett a munkások és dolgozók államának, a Magyar Népköztársaságnak Alkotmánya, és egy évre rá a tantervbe iktatták az alkotmánytant. Mivel pedig Mária második szaktárgya, a német, akkoriban háttérbe szorult, őreá osztották ki a biológia és az alkotmánytan tanítását. Most már nemcsak a marxista-leninista szellemben átértékelt magyar irodalom súlya nyomta szegény Máriámat, hanem a számára idegen biológia, melyet természetesen Darwin tanai alapján kellett előadnia, és a tőle még távolabb álló politikai tárgy, az alkotmánytan is.

Az Alkotmányban lefektetett magasztos jogok és kötelességek azokban az időkben sehogy sem voltak összhangban a gyakorlattal. Amikor tehát Mária a katedrán a szabadságjogokat és a törvényességet magyarázta, a témát megillető komolysággal, a 17-18 éves fiúk diszkrét fejingatással adták tudtára, hogy nekik beszélhet, de azért ők méltányolják, hogy nem mondhat mást. Ha pedig megjelent a szakfelügyelő, akkor válaszaikban olyan helyes világnézeti nevelésről tettek tanúságot, hogy Mária külön dicséretben részesült. Amikor pedig a szakfelügyelő mögött becsukódott az ajtó, az osztály cinkos mosollyal kérdezte: „Na, ugye jól csináltuk, tanárnő?”

Abban az érában, de tulajdonképpen még ma is a tanároknak dukált egyedül az „úr, úrnő” megszólítás, mert hát a diákok mégsem szólíthatták tanárukat szaktársnak vagy kartársnak vagy elvtársnak. Ma is kerülik még az emberek az „úr” vagy „úrnő” megszólítást, és helyette inkább néninek vagy bácsinak szólítja az autóbuszkalauz, az elárusító vagy a hivatalnok az utast, a vevőt, a klienst.

***

1950-ben megindult az első ötéves terv és úgy látszott, hogy az ország újjáépítése – és átalakítása fejlett mezőgazdasággal bíró ipari állammá – most már rendben fog haladni.

Már a következő évben, 1951-ben, a Magyar Dolgozók Pártja II. Kongresszusán Rákosiék menet közben hallatlanul felemelték a terv­számokat. A józanabbak és a gazdasági szakemberek megdöbbentek, de ki emelhette volna fel intő szavát a teljesíthetetlen tervszámok ellen a „hazaárulás” vádja nélkül?

Az ipari nyersanyagban szegény ország kénytelen volt minden erejét a nehézipar felfejlesztésére fordítani, elhanyagolva a könnyűipart, amely csak selejtes árut tudott produkálni, azt is csak a szükséglet egy töredéke erejéig, a ruházati cikkeknél szánalmasan szegényes választékban, úgy, hogy nők és férfiak szinte minden harmadik embertársukon ugyanazt a ruhát vagy kalapot látták, melyet maguk is hordtak.

A falvak kezdtek kiürülni, a fiatalságot becsábították a gyárakba, rászoktatták a városi élet változatosabb örömeire. Odahaza csak az idősebbek maradtak, minek következtében a mezőgazdaság pangásnak indult és az ország élelmezése évről-évre nehezebbé vált, párhuzamosan a parasztság helyzetének nehezebbé válásával.

Azok, akik a paraszti szerzésvágytól és a föld szeretetétől hajtva, szaktudásukkal és szorgalmukkal nagygazdákká lettek, most mint „kulákok” a gyűlöletpropaganda fókuszában találták magukat. Földjeiket elvették, ők maguk szétszóródtak, eltűntek. Az „ingadozó” középparasztok az új és a régi közt egyensúlyozva, örökös félelemben éltek és csak annyit termeltek, amennyi megélhetésükhöz kellett. Nem soká örülhettek földjeiknek az egykori zsellérek és szegényparasztok sem, akik „a föld azé, aki megműveli” jelszó alapján 1945-ben jutottak földhöz, mert változtak az idők, a kormányok és a jelszavak. Megindult a propaganda a termelőszövetkezetek, a tsz-ek megalakításáért. Sem a parasztnak, sem a gyári munkásnak nem volt már nyugodt pihenőnapja, mert vasárnaponként a gyári munkások kirendelt „falujáró-csoportjai” ellepték a falvakat és jó szóval, meggyőzéssel, rábeszéléssel majd fenyegetéssel igyekeztek rábírni a komoran maga elé meredő gazdát és a kemencesarokban szipogó asszonyt, hogy adják be a tsz-be földjeiket és állataikat, mert ezt így kívánja a szocialista fejlett gazdálkodási rend és a szebb jövő. 1959-1960-ig tartott a mérhetetlenül elkeseredett parasztság gyúrása és bekényszerítése a szövetkezetbe. Az eredmény – egyelőre – az, hogy Európa egykori gabonaraktára, Magyarország, immár évek óta külföldről hozza be, keservesen szerzett valutáért, a hiányzó gabonamennyiséget, a termelőszövetkezetek jelentős hányada pedig milliós veszteséggel dolgozik, mert a paraszt csak a „háztájit” munkálja meg azzal a gonddal és szeretettel, melyet a saját föld megérdemel. Hiába állítja pellengérre a Ludas Matyi a munkaidőben horkoló, közömbössé vált parasztot, a Rákosi-rendszer által megindított folyamat csak lassan javul.

Második rész, XI. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. június 11.