Az ötéves tervvel megkezdődött a százalékok karneválja. Az egész ország terv-, tervteljesítési-, életszínvonal-emelési-, szociális összetételt kifejező és ki tudja még hány fajta százalékokat számított, értékelt ki, vert dobra vagy hallgatott el. Hiszen a statisztikával és a százalékok ügyes keverésével mindent alá lehet támasztani. A női körmök lakkozása az első puritán években antiszociális cselekedet volt, ellenben a valóság lakkozása és átsminkelése hamarosan göbbelsi tökélyre emelkedett.
Valaki az álarcos emberek korának nevezte ezt a korszakot. Minden látszat volt, ellentéte a valóságnak. Szemfényvesztés. De ha valaki az országért és a népért aggódva, kétségbeesett azon, amit látnia és tapasztalnia kellett, akkor csak a Szabad Népet kellett olvasnia, hogy belátva tévedését megtudja, milyen szépen, harcosan fejlődik minden, hogy milyen pompásan hízik napról-napra Rákosi tyúkja, amely majdan arany tojásokat fog tojni.
Hiszen volt ennek a jövőbeli aranytojásnak némi előlegzett csillogása is: az ingyenes egészségügyi ellátottság, az üdülők, a mindenkinek kijáró szabadság, a korábbi szociális ellentétek elsimulása, a nyugdíj első csírái, a könyvek sokasága és olcsósága, a közlekedés alacsony tarifái, a Kodály által életre hívott zenei oktatás magas szintje, a kulturális szolgáltatások növekvő száma és még több más. Ám az élet egyéb súlyos keserűségei erősen lehúzták a mérleg másik serpenyőjét.
A dolgozókat bőszítette a tervkölcsön, majd a békekölcsönök évről-évre megújuló kényszerjegyzése, az örökös versenyek, felajánlások, a Szabad Nép reggeli közös olvasása és kínos magyarázgatása, az értekezletek végtelen sora és unalma, a felvonulások és tömeggyűlések hazug kényszerlelkesedése, a szó- és frázisözön, a rossz ellátás, a folytonos sorban állás, a hiánycikkek kipusztíthatatlan gazdagsága.
A katolikusok lelkét az iskolák államosítása, az apáca- és szerzetesrendek feloszlatása, (és főképpen a Mindszenty hercegprímás elleni perrel kapcsolatban elkövetett megerőszakolása a hívők lelkiismeretének, amikor minden eszközzel kikényszerítették az elítélő irat aláírását) dúlta fel. És így tovább! Nem volt társadalmi réteg, amelynek ne lettek volna szinte naponta megújuló sérelmei. Ingerültekké és gyanakvókká lettek még az új rend őszinte hívei is, de kényelmetlenül érezték magukat a rendszer igazi haszonélvezői, a pártvezetők, a kommunális és gazdasági kulcspozíciókat betöltők is. A levegő napról napra jobban telítődött attól a felismeréstől, hogy egy nagy eszme gyarló kezekben mindjobban eltorzul és ellenkezőjére fordul.
Az országhatárokat szögesdróttal és aknazárral lezárták, külföldre utazni nem lehetett, külföldi rokonokkal vagy barátokkal levelezni kész veszedelem volt. Egyetlen fogházzá lett a Szabad Nép országa, melyben a rabok egymást irtották. Megteltek a börtönök, az internáló táborok, folytak a középkori kegyetlenséggel végrehajtott kínvallatások, a törvényesség felrúgásával ítélkeztek az osztálybíróságok, s ha netán valakit mégis felmentettek, vagy valaki letöltötte fogházbüntetését, akkor a kapuban már várta az ÁVO és minden teketória nélkül vitte bizonytalan időre az internálótáborba „utókúrára”.
Keserves viccek, az akasztófahumor szárnyas virágai röpködtek suttogóra fogott szájakból, pl. az „elvtársról”, aki a börtön kapujában számlálja a beszállított foglyokat és az őr durva kérdésére, hogy mit csinál ott, ártatlan képpel azt feleli: „Hát nem látja? A Szabad Népet olvasom.”
***
A határszéli Sopronnak a helyzete különösen nehéz volt. Itt mindenki kétszeresen gyanús volt. S míg másutt mégiscsak megindult az újjáépítés és felfejlesztés, addig Sopront, az országnak Buda után legromosabb városát, teljesen magára hagyták. Előbb azonban megfosztották megyeszékhelyi jellegétől és járási székhellyé degradálták, nagy múltú egyesületeit, köztük a Frankenburg Irodalmi Kört is, feloszlatták, négy napilapját betiltották, színházát, az ország második legrégibb kőszínházát társulat nélkül hagyták. Ki győzné felsorolni, mi mindent tettek még, hogy ezt az ősi, ápolt, tiszta kulturvárost lezüllesszék piszkos, ápolatlan szemétdombbá. Rákosi Sopront „leírt városnak” deklarálta, vagyis pusztulásra ítélt helynek, melyre nem érdemes áldozni.
Pedig Rákosi nem volt idegen Sopronban. Még emlékszem diákkoromból arra a kis baromfiüzletre a Szent György utca elején, ahol Rákosi szülei kóser libákat árultak. A kis Mátyás pedig a Reáliskolában, a mai Széchenyi Gimnáziumban járt néhány évet, ahogy azt az intézet falán díszlett, de most már régen eltávolított emléktábla a személyi kultusz idején hirdette. Jó társaságban volt ez a tábla, hiszen az utca másik végén Liszt Ferenc, a sarkon túl Petőfi Sándor, a közeli téren Széchenyi István emléktáblái láthatók.
Szégyenteljes évek voltak a gnóm évei. Nem győztünk pirulni, látva azt a szolgalelkűséget, amellyel Rákosi sleppje lóbálta a tömjénezőt és vakon segített halmozni a hibákat.
A hibák! Természetes, hogy egy ilyen méretű társadalmi átalakulás, melyet azoknak kell végrehajtani, akik nem szerezhették meg a feladathoz elengedhetetlen műveltséget és tapasztalatot, hibák nélkül elképzelhetetlen. De ott volt előttünk a Szovjetunió, amely már keserves esztendők során végigjárta a tapasztalatszerzés iskoláját, kézenfekvő volt tehát, hogy „Sztálin legjobb tanítványa” nem fogja Magyarországgal is végigjáratni a nagy példakép botlásait, hanem azoknak legalább egy részét el fogja kerülni.
Nem kerülte el, sőt nemcsak hogy pontosan elismételte azokat hiánytalanul, még újakat is produkált, melyeken maguk az itt működő szovjet hivatalos szervek is nyilván csodálkoztak.
Azokban az időkben nemegyszer támadt az a gondolatom, hogy itt egy hallatlanul merész szabotázs folyik a szocializmus megbuktatása érdekében a legmagasabb szinten, mert elképzelhetetlennek látszott, hogy a hibáknak ezt a tömegét spontán el lehessen követni.
Második rész, XI. fejezet
Közreadja Turbuly Éva