Behajózás a Nankai-maru fedélzetére

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Marhakocsi szerelvényünk a fegyverrel tisztelgő japán díszszakasz előtt 1920. szeptember 6-án éjfél előtt kicammogott a nikolszk-usszurijski állomásról, hogy megtegye az utolsó kilométereket Ázsia keleti széléig, a Csendes óceán, illetve a Japán tenger partjáig.

Azon az éjszakán senki sem aludt közülünk. Én legkevésbé, hiszen míg a többiek tudták, hogy biztosított helyük van a hajón, addig én csak a jó szerencsémben és barátaim segítségében bízva remélhettem, hogy feljutok a fedélzetre.

Különös éjszaka volt. Az időnek egy olyan szakaszán robogtunk át, amelyben véget ért a fogság hat esztendeje és újra megkezdődött a szabad élet. A szabadult fegyenc érezheti így magát, amikor a fegyház kapujával a háta mögött széttekint a szabad világban, telve bódító örömmel és fojtogató szorongatással, hiszen fogsága ideje alatt a külső világ megváltozott, idegen lett, szinte ellenséges. Lent, a kikötő tág öblében fehér és galambszürke amerikai és japán hadihajók ültek a vízen, köztük rozsdavörös, szélnek dőlt, hatalmas vitorlájú kínai dzsunkák húztak el.

Ma délre kell befutni Japánból a hajónknak, a Nankai-marunak. Valahányszor feltűnik a láthatáron egy hajó, izgatottan várjuk, hogy ő-e az. Dél felé aztán a messzeségben megjelenik egy pont. Gyorsan növekszik, már kivehető, hogy egy nagy szállítógőzös, most már a napkorongos japán lobogó is kivehető. A mólón kétezer volt hadifogoly mereszti a szemét, de még egy félórába telik, amíg a szirénabúgással közeledő hajó oly közel ér, hogy kibetűzhetjük a nevét: NANKAI-MARU. Tehát mégis! Ő az álomhajó, a testet öltött képzelet, a beteljesedett vágy! Áhítattal figyeljük, ahogy a Kis-móló mellé farol és kiköt. Vajon feljutok-e rá?

***

Reggel arra ébredünk, hogy szerelvényünket áttolják a Kis-mólóhoz. Ki kell szállnunk és holminkkal fel kell sorakoznunk a móló hosszában, szemben a Nankai-maru hajólépcsőjével. Délután kettőig itt ülünk kis kofferjeinken, vagy topogunk és rágjuk a szánk szélét az izgalomtól.

Kettőkor végre megindulnak az elsők a hajólépcsőn fel a fedélzetre. A lépcső meredek és másfél emelet magas, mert a hajó üres és a merülést jelző vörös vonal még messze a víztükör felett van. Félő, hogy ezt a teherszállító hajót mi, könnyűsúlyú kétezren alig fogjuk annyira megterhelni tudni, amennyit a biztonságosabb hajózás megkövetel. De hát ki törődik most azzal, hogy mennyire fog ingani a hajó?!

Kúszik fel az emberkígyó a hajóra, mi ketten Pepivel már tüzes karikákat látunk a türelmetlenségtől. Végre megkapjuk a fedélzetről a titkos jelet, hogy indulhatunk. Rálépünk a szibériai földről a hajólépcső első fokára és nagyot lélegzünk. Engem négy beavatott közrefog. Azt már tudom, hogy mit kell csinálnom, ha a lépcső legfelsőbb fokáról átlépek a fedélzetre. De egyenlőre még csak nyomakodunk felfelé. Aztán elfogy a lépcső, holmijaimat a barátok gyorsan átveszik, az ötödik barát, aki a lépcső végén a beszállók jegyeit – számozott kis falapokat – ellenőrzi, félreáll, a helyére én állok oda és folytatom a számok ellenőrzését. Öt perccel később újra átadom helyemet a legális ellenőrnek, magam pedig leosonok a hajó legmélyére, oda, ahol néhány beteg török fekszik a hálórekeszekben. Én is bemászom egybe és szívdobogva várok egy órát. Akkor újra fellopakodom a fedélzetre és elvegyülök a tömegben.

A zűrzavar leírhatatlan, senki sem találja a helyét. Az ötszáz beteg ugyan már a hajó kórházrészében el van helyezve, a huszonnégy őrült a főlépcső mentén rácsos rekeszekben tombol és üvölt, de az 1500 egészséges csak áramlik fel-le, jobbra-balra, mint az országos vásáron a nép. Nem kell már attól tartanom, hogy ebben a kavargásban valakinek szemet szúrok. …

Másnap hajnaltól délutánig csikorognak a hajódaruk és emelik be a szenet és az útravaló élelmet. Amikor már mindenki a hajón van s a raktárak is befogadták a szükséges élelem-mennyiséget, a normális megterhelést jelző vörös sáv még mindig messze a víz színe felett virít. Pedig a Nankai-maru amúgy is egy elég labilis hajó, mert hosszához és magasságához képest feltűnően keskeny. Azonfelül ez a japánoktól a háború elején zsákmányolt egykori német teherhajó öt éven át valamelyik japán kikötőben rothadt, s most, hogy jobb híján újra szolgálatba állították, mindkét oldalát be kellett foltozni, ami tájfun esetén végzetes lehet, mert a tájfun két oldalról nyomja a hajókat. De nem is kell tájfunnak lenni, már egy közepes erejű vihar is lesöpörheti a fedélzetről az odaépített különféle deszkaalkotmányt, a pékséget, a konyhákat, a latrinákat, melyek együtt a hajónak valami úszó cigánytábor jelleget adnak. Egyébként a hajó 12.000 tonnás, és emberrakománya a japán személyzettel együtt meghaladja a kétezer-kétszáz főt.

Délután öt órára minden elkészül. A középső fedélzeten feláll az egykori hadifogoly-zenekar, a kapitányi hídon pedig megjelenik parancsnokunknak, Dr. Burghard Breitnernek szálas alakja és oroszlánfeje. Öt percen át szárnyaló szép szavak lebegnek a fejek felett, szavak az elmúlt évek szenvedéseiről, hátramaradó halottainkról, a bajtársiasságról, a bennünket váró családokról, az új Európáról és benne az új Ausztriáról. Dr. Breinter köszönetet mond mindazoknak az intézményeknek és személyeknek, akik lehetővé tették, hogy hazatérhetünk, aztán mindnyájunk nevében búcsút mond annak a Szibériának, mely nemcsak a szenvedések áradatával írta be magát egy életre a lelkünkbe, hanem edzettebb, értékesebb férfiakat és hívebb barátokat is formált belőlünk.

II. rész 4. fejezet

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2016. november 21.