Családi bajok

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Az én irodalmi tevékenységem 1956 és 1959 között szánalmasan szegényes volt. 1957-ben Soproni Schwarz Józsefnek, a fiatal zeneszerzőgárda egyik legkiválóbbjának két Balassi-kórusához írtam a német Balassi-verseket, a következő év révfülöpi nyaralása alatt pedig két szatirikus írásom született: a Halhatatlanság, melyhez a lökést az elhunyt Szabó Lőrinc gyors feledésbe merítése adta, és a Harkály és szúnyog című, melyben a lábra kapott kíméletlen és mindent ledorongoló irodalmi kritikák művelőit pellengéreztem ki.

1959-ben vastag vészfelhők vonultak fel a családi égre.

Három egymást követő évben három villámcsapás sújtott közénk.

Az első engem talált, illetve súrolt 1959-ban. A következő Kálmán öcsémet sújtotta agyon 1960-ban, a harmadik húgomat tette özveggyé 1961-ben.

Kálmán öcsém, aki külső és belső adottságai ellenére az élettel mindig ellenséges lábon állott s csak egyre vágyott ‒ nyugalomra, néhány téli hónap alatt elhervadt, mert teste nem termelt már vért. Küzdeni sohasem tudott, most is megadta magát. Sosem volt az élet harcos katonája, félénk, civilként osont kedvesen, szerényen a falak mellett, egy szerencsétlen házasság nyirkos árnyékában.

Sógorom, Manninger Guszti vége tragikus volt, megrázó, mert a kór léte gyökerét hosszan, alattomosan rothasztotta el. Ő, a szenvedélyes természetbarát, a gyalogtúrák és a hegymászás megszállottja, a Schneeberg, Rax és Hohe Wand törzsvendége, hosszú szenvedés után kénytelen volt a műtőasztalon megválni leghűbb vándortársai egyikétől ‒ jobb lábától. Szarkóma! ‒ mondták az orvosok és még fél évet adtak neki. A gyanútlan Guszti egy ideig az ablakból nézte, könnyes szemmel a hegyeket, aztán ‒ ahelyett, hogy meghalt volna ‒ megtanult mankón járni, először a szobában, aztán lent az utcán, míg egy napon felszállt az autóbuszra, hogy egy negyedóra múlva már boldogan botorkáljon a Váris tölgyei alatt.

Amit az orvostudomány lehetetlennek tartott, azt lehetővé tette az erdő. Guszti még másfél évig szívta magába a tölgyek, bükkök, fenyők, füvek és ciklámenek gyógyító illatát, életkedve visszatért, újra tudott mosolyogni, néha még nevetni is, míg aztán egy napon az agyvérzés a halálos ágyba nem döntötte, ahonnan morfiumkábulatban töltött hetek után elment elvesztett féllába után.

Az én esetemben elmaradt a tragikus végkifejlet, de az oda vezető út jó részét meg kellett járnom.

1959 márciusának közepén, a délutáni alvás után megdöbbenve tapasztaltam, hogy hiába minden inger és igyekezet ‒ a hólyag vízmentesen elzárult. Az ijedelem néhány percen belül kemény elszántságra váltott át. Mivel édesapámat 75 éves korában érte ez a baj, tudtam, hogy prosztatatúltengésem van teljes blokkal. Nyomban elhatároztam, hogy haladéktalanul megoperáltatom magam, mert nem voltam hajlandó vállalni a katéter-hordással járó kínlódást. Amikor este az orvos, végre átmenetileg megszabadított vadul növekvő kínjaimtól és hosszú hetekre ennek a katéternek a rabjává tett, a műtétre irányuló elhatározásom ‒ az orvos nagy megkönnyebbülésére ‒ véglegessé vált.

Nincs értelme a következő hetek eseményeit részletezni. Néhány nap múlva Máriával leutaztunk Szombathelyre, az urológiai sebészetre, ahol egy további hét után dr. Zoltán Tibor, ennek a keserves tudománynak országos hírű mestere, megoperált.

A kórházban töltött négy hét életem egyik legemlékezetesebb szakasza. Mária, aki leköltözött húgához Kőszegre, hogy a közelemben lehessen, csodálatos lelkierőt tanúsított, holott egyébként, kisebb bajoknál inkább túlérzékenységet mutat. Az ő megjelenése a kórterem ajtajában és fölémhajlása, hihetetlenül meggyorsította a gyógyulást.

A harctér és a hadifogság immár harmadszor tapasztalhattam meg az életben, hogy a közös szenvedés az emberi léleknek mennyi aranyát, a szívnek mennyi melegét, a kölcsönös segítségnek milyen szenvedélyét képes napfényre hozni. A nagy kórteremben, ahol tizenheten feküdtünk, főleg parasztok és munkások, és később a kisebb szobában is, az emberiességnek olyan légköre uralkodott orvosok, ápolók és betegek között, hogy szinte megszerettem a szenvedések ama házát. Még ma, hét esztendő múltán is, valahányszor Szombathelyen járok, első utam az urológiai kórház. Körüljárom, felnézek az ablakokra, melyek mögött Gergő bácsival, a kis MÁV-lakatossal, Janival, a fodrásszal és a többi derék bajtárssal számolgattuk a végtelen éjszakák vánszorgó perceit. Néha bemegyek, végigsétálok a folyosókon, benézek a kórtermekbe a szenvedő utódokhoz és ‒ hálás vagyok a sorsnak azért a négy hétért.

Három elbeszélés őrzi ezeknek a heteknek az emlékét: Gergő bácsi, A szépíró és a Szenvedők.

***

Az újjászületés gyönyörű részegsége töltötte be a következő hónapokat. Május végén, a felülvizsgálatnál, mindent rendben találtak és azzal engedtek végleg el, hogy most már vígan élhetek tovább akár 86 esztendős koromig.

Szép volt a világ, a lőver, az erdő, de legszebb volt a Balaton, a hempergés a napon és a tempózás egyenletes üteme a vízben. Máriával frissen, fiatalon barangoltuk be Szigliget táját, Györök vidékét, később a Szentgyörgyhegyet.

Boldogok voltunk.

Míg aztán a következő két évben Kálmán és Guszti halála újra eszünkbe juttatta az élet lezáróját vagy folytatóját, a halált.

1961-ben, az ötven éves érettségi találkozón, mi a 37-ből még megmaradt nyolc közül megjelent négyen, hatvannyolc évünkkel bizony elgondolkodhattunk azon, hogy a sors mennyi mindent belegyömöszölt ezekbe az életévekbe. És bár az élet hüvelykujjának és karmainak nyomai mind a négyünk arcán ott sötétlettek, mégis - visszatekintve - a múltban találtunk elég fényt és örömet is.

II. rész, XIV. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. november 26.