if ($logged_in == FALSE) { }

Császárváros a szomszédban

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Nyár elején aztán, amikor anyámnak orvosi felülvizsgálatra kellett utaznia Bécsbe a professzorhoz, engem is magával vitt. Összes érzékszerveimet riadókészültségbe helyezve szálltam be a vonatba, de valami hiba eshetett, mert az emlékezet nagyon keveset őrzött meg az utazásból.
- Ez a Lajta - szólt anyám, amikor egy folyó felett robogtunk el, amelyben fekete bivalyok fürödtek, meg meztelen gyerekek. - Most már Ausztriában vagyunk!
Óriási üvegcsarnokban szálltunk ki. Füst gomolygott benne, és rengeteg ember rohangált fel-alá. Egyszerre csak valahonnan mellettünk termett egy napernyővel hadonászó nő, aki össze-vissza csókolt bennünket. Frida néni volt, anyám nővére. Csak annyit tudtam meg róla a felnőttek beszélgetéseiből, hogy amíg még leány volt, napjait és éjszakáit sírással és a férfit tőle megtagadó sors elleni lázadással töltötte. Ám minél többet sírt, annál kevésbé jelentkezett az áhított kérő. Ekkor Frida néni titokban megszerkesztett egy apróhirdetést, amelyben a [Neues Wiener Journal] olvasói elé tárta sajgó hiányérzetét, melynek megszüntetésére egy megértő, középkorú, szenvedélyektől mentes férfi jelentkezését kérte. Kétségbeesett lépése nem maradt eredménytelen. És így egy szép napon Fridát oltár elé vezette egy szőke, császárszakállas, elözvegyült férfi, akinek neve, a család megrökönyödésére Wilhelm Pospichel volt. Frau Pospichel alias Frida néni a szomorú szemű, szótlan Pospichellel Bécsbe távozott, ahol a magányos szabómester életét a párosélet örömeivel és saját temperamentuma lármájával töltötte meg. Még gyermeket is szült neki, Richárdot.
Nos, ez a Pospichel Wilhelmné, szül. Flasch Frida, a vendéglátó jogán most saját akarata alá kényszerített bennünket. Erősen dinasztikus érzelmű lévén, a császárváros minden csodáját sürgősen meg akarta mutatni nekem, a magyar puszta matrózruhás fiának. Hiába néztem vágyakozva a csilingelő villamosokra, gyalog kellett mennünk, mert így többet lehet látni. Végig kellett ballagnunk az irdatlanul hosszú Heu-Gassén, mert okvetlenül látnom kellett a Rotschild-palotát, meg a Belvederet, melynek szépségéből még alig értettem valamit. Sajgó talppal kiértünk végre egy nagy térre, ahol fáradt agyam még fel bírta fogni a [Karls-Kirche] két oszlopát, de ezzel betelt a pohár. A többit emlékezetem már nem fogadta be, vagy nem tudta megőrizni.
Frida néniék a [Leopoldstadt] egy óriási, háromudvaros bérházának negyedik emeletén laktak. Ha már a három hatalmas udvar a hat emelet magasságban körbefutó, nyílt folyosókkal elképesztett, akkor a lelátás a berácsozott ablakból a szűk utca szakadékába egyenesen megrémített, hiszen életem eddig földszinten telt el, és apámmal csak egyszer másztuk meg a soproni Tűztorony csigalépcsőit.

A nagy ház majdnem agyonnyomott. Már nem csodálkoztam Wilhelm bácsi szomorú hallgatásán, annál inkább Frida néni és Richárd hangosságán, akik ebben a nyomasztó környezetben sem vesztették el jókedvüket. Wilhelm bácsi reggel elment szabóműhelyébe, és csak este láttuk viszont, amikor mi Schönbrunnból vagy a Práterból fáradtan hazaérkeztünk. Én csordulásig tele voltam megemésztetlen benyomásokkal, csodálatos paloták, a Stephanskirche titokzatos homálya, a práterí zsivajok és a Burgbeli őrségváltás élményével.
A Burg udvarán Frida nénit az a felbecsülhetetlen szerencse érte, hogy velünk együtt tanúja lehetett a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg kikocsikázásának. Nyitott udvari kocsiban hajtott el mellettünk a trón komor várományosa, és Frida néni hódolatteljes [knikszét] hűvös szalutálással nyugtázta.
- Most már csak a királyt kell látnunk! - lelkendezett Frida néni. - Akkor nem hiába jöttetek fel Bécsbe.
Hát, nem jöttünk hiába, mert Frida néninek ez a vágya is beteljesedett. Úrnapja volt, úrnapi idővel, selymes kék égbolttal, a nyírfák üdezöld gallyaival, harangzúgással és a bécsiek izgatott áramlásával a körmenet útvonala felé. Persze mi is már korán ott szorongtunk a tömegben, a Kärntnerstrasse egyik járdasarkán. Kitűnő helyem volt, mert a bécsiek a gyerekeket az első sorba engedték, és így egy rendőr árnyékában zavartalanul bámulhattam a látnivalókat. Frida néni és anyám mögöttem magyarázatokkal kísérték a körmenet egyes részeit. Lutheránus voltukról megfeledkezve, szinte megmámorosodtak a római egyház hallatlan pompájától és az oltárok előtt dördülő díszsortüzektől.
- Nézd! Nézd! - a [Deutschmeisterek!] - Ezek meg az [Arciére gárdisták], fehér lószőr- forgóval az ezüst sisakon. Nézd! Nézd!
- Itt jön a magyar testőrség párducbőrös kacagánnyal! Oh Gott, milyen szépek! Most meg a tiroliak jönnek az óriási feszülettel! Így ment ez hosszú ideig. Mikor aztán a virágszőnyeges úttesten feltűnt a baldachin, és alatta, püspökök körében a hercegérsek a szentséggel, akkor Frida néni a térdet hajtó nép között belém csípett:
- Most, most vigyázz! Most jön a király! És jött. Feszesen lépegető testőrök fala között, az üresen hagyott térségben egyedül, hajadonfőtt, búzakék huszárdolmányban, elhagyottan jött egy őszszakállú aggastyán. Nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé, a kövezeten hervadó virágokra. A tömeg néma hódolatát sem látszott észrevenni. I. Ferenc József egyedül volt, elhagyott volt, szomorú volt… király volt.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső

1893 és 1939 között megjelenő osztrák napilap.

Károly templom

Lipótváros

Meghajlással kísért szertartásos köszöntés.

A Bécsben állomásozó híres 4. gyalogezred.

Dísztestőrség. Az utolsó lábjegyzetek értelmezésében most is Dávidházy István segített.

A bejegyzés létrehozása: 2014. október 20.