Ezen az őszön - két évvel hazatérésem után - életem váratlanul új tartalmat kapott. Kássa Gabi festő-barátom, akivel minden téren kitűnően megértettük egymást, csupán „társadalmi téren" voltak vitáink, mivel ő és családja azoknak a régi veretű „úri családoknak" a nézeteit vallotta, amelyeken régen túlgázolt már az idő, – szóval Gabi egy napon megismertetett művésztársával, Bielitz Margit rajztanárral és festővel.
Margit életem nőalakjai között a legkülönösebb volt. Minden ízében nő volt, azonban a női önzetlenséget, ezt a gyönyörű, de ritka női tulajdonságot, olyan mértékben valósította meg, hogy az már nőfeletti volt. Nem volt szép. Több volt annál: egyéniség. A franciák „belle laide"-nek mondták volna, magasztalva lábai tökéletes vonalát, alakját, könnyű járását, bús szemét és mosolygó száját, szellemének tűzijátékát, szívének valószínűtlen jóságát, öngúnyát és büszke szerénységét. Az antiszemita hajlamú Kássa Gabi talán még körül is metéltette volna magát a kedvéért, Ágoston Ernő, aki már akkor ismert festő volt, a maga nyers modorában tette neki a szépet, Mühl Ali, az akvarellista, legszívesebben vele járt festeni.
Margit Bosznay István tanítványa volt, és mint mestere főleg tájképeket festett, meg soproni utcarészleteket, melyeknek egy része a Soproni Múzeumban van. Az olajfestés már túl körülményes, túl „komoly" volt neki, restellte volna szerénynek érzett tehetségét ilyen „nagyoknak való technikával" túlbecsülni.
Már az első beszélgetések és esti séták után sejtettem, hogy a sors olyan valakivel hozott össze, aki megértő jóbarát, lelki viharaimban mentőöv, érzelmi szomjamat derűsen oltó asszony, visszhang és jó szemű kritikus, ihlető és még sok más lehet, s aki mellett a nappalok kongó tartalmatlansága esténként gazdag kárpótlást kap.
Mert ez a konvenciómentes kapcsolat esti virág volt. Csak az este fátylai alatt, idegen szemek elől elrejtve érezte jól magát. Mindkettőnknek ez az életforma felelt meg legjobban, különösen az én magánykeresésemnek, amely kettesben még féltettebb kinccsé lett. Az idők folyamán a barátságnak olyan bensőséges fajtája fejlődött ki köztünk, amilyet ritkán találni fiatal férfi és fiatal nő között. Íratlan és kimondatlan törvény volt, hogy mindketten megőrizzük teljes szabadságunkat, hogy az, ami bennünket összefűz, változó dallamok változatlan orgonapontja. Margit sohasem élt ezzel a szabadsággal. Magam ezt nem mondhatom el. Én közben váltogattam a könnyű dallamokat, nem tudtam ellenállni egy-egy díszítő triolának, de az orgonapont csöndesen búgott tovább és sohasem kaptam, még csak neheztelő célzást sem.
Több, mint húsz éven át jártuk az estékben a Lővereket, az erdőt, vagy teáztunk Margit szobájában, sűrű cigarettafüstben, beszélgetve mindenről, ami az emberi szellemet mozgatja, főleg irodalomról és művészetről. Csak egyetlen téma volt, amely sohasem fordult elő: a házasság. Margit ihlető hatása már az első hetekben megmutatkozott. Elmozdított valami követ a lefojtott forrás elől és a sűrű novemberi szürkeségben csörgedezni kezdett a versek vékony sugara: Neues Leben, November 1922, Sonett, Deine Bilder, Beim Thee, Blaue Stunde... Ezek közül néhány meg is jelent a Prager Tagblattban és egy antológiában. Később, az évek füzérében, Margit volt minden írásom első hallgatója, bírálója és gyakran ihletője is.
Azt hiszem azzal, hogy akkor, 1922-ben, életembe lépett, a pusztulástól, a lelki katasztrófától mentett meg csendes, mindent adó és semmit sem követelő barátságával, sötét gondolataimat elűző fanyar humorával, ingatag önbizalmam kitartó karózásával. Az ellenségesnek érzett külső világ ijesztő térségei mögött ő volt a meleg, biztonságos menedék, ahol mindig megtaláltam magamat.
Kedves alakja még sokszor meg fog jelenni ezeken a lapokon, állandóan tragikusabbá váló keretben, az embertelenség vadonába vezető úton, méregfiolával a kézitáskában, arra az esetre, ha a pribékkezek feléje is kinyúlnának... A rák gyorsabb volt és irgalmasabb. Néhány hónappal 1944 pokoli tavasza előtt, 1943 késő őszén egy budapesti klinikán halt meg, kezében szorongatva utolsó levelemet, azt hajtogatva: „Én kaptam a világ legszebb levelét..." Nem tudhatta, mennyi lelki kínba került annak a levélnek a megírása, a gyengéd, vidám szavak mögé rejtve a szörnyű való ismeretét.
Ködfátylas, hideg novemberi délelőttön búcsúztam el tőle a rákoskeresztúri temetőben. Messze elől baktatott a kántor, fájdalmas énekeket kántálva, mi néhányan a koporsó mögött lépegettünk a messze sírig. A koporsón ott volt utolsó üdvözletem: kedves virágaiból, margarétákból, pipacsokból és búzavirágokból font koszorú.
Azóta lőver kertem nagy fenyői alatt, Margit jelképes sírjáról sohasem hiányzik a virág és a fenyőág. Nem egyedül ápolom emlékét: életem legdrágább ajándéka, Máriám is szeretettel őrzi annak az emlékezetét, akinek áldozatos barátsága nélkül aligha lehetnénk ma férj és feleség.
II. rész, VI. fejezet