Ma délben még egyszer és utoljára felüvöltöttek a légoltalmi szirénák annak emlékezetére, hogy ma egy esztendeje szenvedte el Sopron az első nagy légitámadást.
Rióban nem lehet kékebb az ég, mint volt azon a napon Sopron fölött. Nem szerettük ezeket a kék napokat, mert úgy éreztük, hogy védtelenebbé tesznek. Valami bizsergő szorongással, a balsejtelemnek rejtélyes üzeneteivel a véremben mentem be reggel a gyárba, ahol szenvtelenül zúgtak a gépek az ép ablakszemek mögött.
- Attól tartok, ma történni fog valami, - mondtam az üzemvezető mérnöknek. - Kisriadónál azonnal siessen haza mindenki az őrség kivételével. Itt vagyunk a pályaudvar tőszomszédságában.
A mérnök azzal próbálta magát és engem megnyugtatni, hogy Sopront nem érdemes bombázni. Ha már Foggiából eddig cipelik a bombákat, akkor azokat inkább a wiener-neustadti vagy wieni nagyüzemekre és közlekedési gócpontokra dobják, nem pedig erre a hadászatilag jelentéktelen iskolavárosra.
Vélt jelentéktelenségünk hite könnyelművé tett bennünket. Nyugodt kíváncsisággal figyeltük nap-nap után az északnak húzó repülőrajokat, borzongva gyönyörködtünk a fehér testek ezüstös csillogásában, sajnáltuk a célpontok lakosságát, távcsövön néztük a légiharcokat, a lelőtt gépek füstcsóváit és a kiugró legénység libegő ejtőernyőit. Ha néha egy üres benzintank vagy, egy-két megmaradt bomba hullott a határba, nem nyugtalankodtunk. Még akkor sem tudtuk elképzelni, hogy minket az a sors érhet, ami az osztrák iparvárosokat, ha hallottuk odaátról a légvédelmi ütegek eszeveszett dolgozását, a földnek rengését, melytől a saját ablakaink is csörrenni kezdtek.
Mindennap féltizenegy körül megjött a riadó. Már hozzátartozott a napirendhez. Eltompultunk. Legfeljebb akkor telepedett egy kis dér a szívünkre, amikor a reggeli felderítőgépek néhány titokzatos kondenzsávos kört vagy más rejtelmes jelet rajzoltak az égre. De ilyenkor sem történt semmi. A rajok elrepültek fölöttünk tompa dübörgéssel, csodálatos rendben. Visszafelé többnyire lazább volt a rend. Mint feldühödött darázsrajok száguldottak az alakulatok keresztül-kasul az égen, a felhők és a légvédelmi lövedékek pamacsai közt, körülcikázva saját vadászgépeiktől, körül dongva a német vadászgépek nyilaitól.
Izgalmas látvány volt következmények nélkül.
Amikor végre a Fertő tükre fölött nagyegységekké verődtek össze és aztán déli irányban elzúgtak, az ég olyan volt a kondenzcsíkok kanyaraitól és fodraitól, mint a korcsolyapálya jege lecsöngetés után.
Azon a december 6-án reggel szintén megjelentek a felderítők, és míg a rádió „zavaró repülést" jelzett, a gépek néhány kört írtak le.
Az utcán az emberek dolgaik után siettek, hogy még a nagyriadó előtt otthon lehessenek. A sietés nem volt könnyű, mert a járdák olyan zsúfoltak voltak, mint a Váci utcában délben. Mi, soproniak, már régen elvesztünk az idegenek között, akik szakadatlan áramlásukkal már háromszorosára duzzasztották a város lakosságának számát. Ahogy a Vöröshadsereg nyomult előre, úgy növekedett a menekülők száma, akik kocsin, nyilaskeresztes zászlóval díszített luxusautókon, állami gépkocsikon, tucatnyi bőrönd és batyu közt érkeztek és minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Itt voltak már a nyilas nagyságok közül egynéhányan, egyes minisztériumok, a főrendek, a képviselők és főleg itt voltak a németek. Sopron kezdett a maradék ország fővárosa lenni, ahogy zárult a gyűrű Budapest körül. Innen biztatták a fővárost kitartásra.
Közben éjjel-nappal nyikorogtak a városon keresztül keletről nyugatra a romániai, szerbiai, bácskai, tolnai svábok szekérkaravánjai, nagy, ponyvás szekerek, nagyanyástól, unokástól, szótlan letargiában. Vadnyugati hangulatot terjesztettek.
Az ellenkező irányban tank-kígyók zakatoltak, terepjáró-autók dübörögtek, hogy „mentsék" az oroszok elől a menekülők hátrahagyott javait és jószágait. A két pályaudvaron egymást hajszolták a lőszeres és benzinvonatok, a csapatszállító és zsákmánygyűjtő szerelvények.
Tehetetlen elkeseredéssel néztük, hogyan szívja magába a háború örvénye a mi békés városunkat. Az évszázadok folyamán majdnem minden nagy történelmi eseményből kimaradtunk, s azt hittük, hogy most sem érhet el bennünket a háború, mert a front összeomlik, mielőtt ideérne.
Most pedig íme a város repedésig megtömődött a katasztrófa-politika vezéralakjaival és azok sleppjével, a háború minden nyomorúságával és szennyével. Sopron a kegyelmes és méltóságos uraknak, a hadtápterület hőseinek, a Gestaponak és a Számonkérő Széknek, a géppisztolyos pártszolgálatosoknak, a hadikórházaknak és hadbíróságoknak fellegvára lett.
A „Csak-azért-is-Budapest!"-rádió pedig megátalkodottan sugározta világgá, hogy a főrendiház vagy a képviselőház mikor, milyen órában ül össze a „hűség városában", hogy megalkossa esztelen és embertelen törvényeit. Minden órában új plakátok jelentek meg a vízbefúlók logikájával kitervelt rendeletekkel, melyeknek refrénje mindig a „felkoncoltatik" vagy „internáltatik" volt. Folyt a rekvirálás, lefoglalás, elhurcolás, számonkérés és beárulás. Maga a Gestapo beismerte, hogy sehol, egyetlen országban sem tapasztalta a feljelentéseknek azt az áradatát, amit Magyarországon. A besúgók légiói szinte jogalapot szolgáltattak a „felsőbbrendűeknek", hogy a magyarokat ötödrangú rongynépnek tekintsék és így is kezeljék.
A nyilasvilág légköréből, Mihály, ma csak ennyit, hogy megértsed, mennyire megérlelte egy elvakult és erkölcsileg elvadult kisebbség, amely az SS-t és a Gestapot tudta maga mögött, a sors jogos haragját.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja: Turbuly Éva