Emberi kapcsolatok

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Boldog voltam, hogy Ohren nem vár tőlem reformjavaslatokat, sőt ilyesmik ellen tiltakozott. Ez lehetővé tette szellemi erőimnek tartalékolását a gyáron kívüli órákra, tehát tulajdonképpeni életemre. Abból indultam ki, hogy én eladtam a gyárnak méltányos áron napi nyolc órát, ezeket becsületes munkával kitöltöttem, aztán megyek a magam dolga után. Igen ám, de Ohren igazgató, aki a nap nagyrészét az Öntödében töltötte, többnyire csak az utolsó negyedórában futott be autóján. Akkor kezdődhetett csak a referálás, megbeszélés, postaaláírás és – mindezek elintézése után – újabb szivar meggyújtásával, a vacsoráig még fennmaradó időnk üres fecsegéssel való agyonütése.

Ez a felelőtlen időlopás volt állandó keservem. Vérlázítónak tartottam, hogy valaki embertársa életéből naponta néhány órát elraboljon. Mivel minden kísérletem a dolog megváltoztatására eredménytelen maradt, keserűségemet írásba öntöttem. Ebben kifejtettem, hogy milyen ártatlan teremtmény a tolvaj a fecsegő mellett. A tolvaj pótolható dolgokat lop, a fecsegő ellenben legdrágább, soha vissza nem szerezhető kincsünket, az időt rabolja el. Lényegében tehát – gyilkos. És így tovább, egészen a konklúzióig:

A poloskákat és szúnyogokat, melyek a természet parancsára vérünket szívják, kíméletlenül elpusztítjuk. A tolvaj, aki ellopja télikabátunkat, tettéért életének néhány hetével vagy hónapjával fizet. De a szószátyár, a fecsegő visszatarthat kabátgombunknál fogva és büntetlenül űzheti a tömeggyilkosság iparát.

Amikor az „​Österreichische Monatshefte", több más karcolatommal együtt leközölte azt a „Der Schwätzer" című írásomat is, nem tudtam megállani, hogy a folyóiratot meg ne mutassam Ohrennek, persze a lényeges cikknél kinyitva. Figyelmesen elolvasta és a végén harsogva felnevetett: „Haha! Ausgezeichnet! Da haben Sie aber den Nagel auf den Kopf getroffen! Ja, ja, es gibt solche verdammte Dampfplauderer... Haha...". „Haha! Kitűnő! Itt aztán fején találta a szöget! Hát igen vannak ilyen átkozott távfecsegők!... Haha...". Aztán sűrű szivarfüstbe burkolózva, mint Jupiter a felhőbe, szívélyesen elbúcsúzott és indult hazafelé, mert közeledett a vacsoraidő.

Itt, a Vasárugyárban, kerültem először közvetlen kapcsolatba az ipari munkásokkal. Mivel – hála nevelésemnek – mindig csak az embert néztem, sohasem annak származását, nemzetiségét, vallását vagy társadalmi állását, nem volt nehéz megtalálnom azt az érintkezési hangot, amely a buta leereszkedés és a bratyizás között feküdt és nem hagyott kétséget afelől, hogy azt a szerszámlakatost, zárszerelőt vagy segédmunkást, akivel éppen dolgom volt, ugyanolyan teljes értékűnek érzem és veszem, mint bárki mást, bármily magas rangú és becsületes embert.

„Vasgyárosi" működésem alatt ugyan volt néhányszor szóváltásom műveltebbnek tartott tisztviselőtársaim egyikével-másikával, de munkással sohasem. Mivel az előlegadás és a segélyezési ügyek is hozzám tartoztak, alkalmam volt belepillantani magánéletükbe, melyet bizalommal feltártak, érezve, hogy kérdezősködésem rugója nem a népszerűség keresése vagy az üres kíváncsiság, hanem a segíteni vágyás. Egyetlen egy esetre emlékszem, amikor egy munkás félrevezetett és a saját zsebemből adott kölcsönnel meglépett.

Ohren igazgató, aki alapjában jobb ember volt, mint a híre, többször ingerelt vitára munkás- vagy tisztviselő ügyekben. Ő szerinte én naivan jóhiszemű vagyok. Bezzeg ő néha úgy ordított, hogy kint az utcán megálltak a járókelők, mert bivalyhangja túlharsogta a nehéz prések dübörgését. Volt eset, hogy megtagadtam az aláírást egy felmondólevélre, mert indokolatlannak találtam az elbocsátást. Ilyenkor, vagy olyankor, amikor figyelmeztettem, hogy a gyár hírnevének árt a városban érdes modorával, apró sertésszeme vérbe borult és a szivar vészjóslóan kilengett tömpe ujjai között, de látva nyugalmamat és – talán – érezve szellemi, vagy legalábbis műveltségbeli fölényemet, nyelt egyet és megelégedett azzal, hogy úgy nézett rám, mint reménytelen esetre, egy „untüchtig" emberre, akiből sohasem lesz igazi vezető, mert az esze helyett a szívére hallgat.

II. rész VII. fejezet

Comments

Friedrich Rezső | 2017. április 3. 13:45

"Österreichische Monatshefte", és "Der Schwätzer"...bocs. :-(

Kótai Mónika - szerkesztő | 2017. április 3. 15:17

Éberségi próba volt, átmentél. :)
Én meg javítottam, amit kellett.

A bejegyzés létrehozása: 2017. április 3.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.