Mindenről még részletesen fogok megemlékezni, előbb azonban egy titokzatos asszonyhistória körvonalait szeretném felvázolni:
Még 1942 nyarán megjelent a Pester Lloydban a „Libellen" című novellám. Néhány napra rá Budapestről hosszú levelet kaptam, melyben egy német és egy francia nő lelkendezve gratulált az íráshoz és – az elbeszélésben szereplő nyomorgó festőben engem sejtve – felajánlották a francia hölgynek Budapest közelében lévő lakatlan nyaralóját, a telt éléskamrával együtt, hogy ott nyugodtan alkothassak anyagi gondok nélkül. Miután felvilágosítottam őket, hogy nálam anyagi nyomorról nem, csupán lelkiről lehet szó, ezt csalódottan tudomásul vették, de a kapcsolatot nem engedték megszakadni, s főleg a német nő – Heister Mária – nyolcoldalas, filozófiai és politikai eszmefuttatásokkal teletűzdelt, Hitler-ellenes levelekkel árasztott el. Feltűnően intelligens, szinte zseniális és fölöttébb egzaltált levelek voltak, majdnem tanulmányok, melyekre nem volt könnyű méltóan válaszolni.
Nos, ez a levélváltás immár második éve folyt, s hogy, hogy nem, erősen erotikus színezetet kapott. Megtudtam, hogy Mária kalandvágyó amazon, aki már rész vett a francia megszállás alatt volt Rajna-vidék visszaszerzésében, amikor is golyózáporban felkúszott a kölni Rajna-híd oszlopára s ott kitűzte a német lobogót. Később haverkodva férjhez ment egy magyar építészhez, Heisterhez, de ez a házasság néhány napon belül felbomlott anélkül, hogy konzumáltatott volna. Mária Budapesten maradt egy idegbeteg nővérével együtt, s itt mint műkincsek konzervátora és restaurátora, jó anyagi körülmények között él. A beküldött fényképek egy karcsú, izgalmasan csinos fiatal nőt mutattak.
1944 márciusában egyszer csak megjelent Sopronban a francia barátnő, aki – ahogy mondta – a hegykői gróf Széchenyi családot látogatta meg, s egy füst alatt engem is szemügyre vett. A vasúti restiben találkoztunk. Jó megjelenésű, vidám nő volt, aki előtt – úgy látszott – megálltam helyemet, mert nemsokára levél jött Máriától, hogy lejön Sopronba hozzám.
Igyekeztem lebeszélni erről, bár mint nő már hevesen érdekelt, mégis az a bizonyos titokzatosság személye körül nyugtalanított.
Elhárító kísérleteim meddőek maradtak, talán nem is voltak eléggé meggyőzőek, így aztán június egyik napjára bejelentette érkezését. A Hatvan-turistaházban foglaltam számára szobát, s mivel nem írta meg, melyik vonattal érkezik, odahaza vártam. Helyette megjelent egy hordár azzal a hírrel, hogy az állomási váróteremben vár reám egy hölgy, aki rosszul érzi magát és nem tud egyedül eljönni. Kisiettem az állomásra és ott találtam Máriát valami idegösszeroppanásféle állapotban, ami szerinte időnként meg szokta lepni, de hamar elmúlik. Mire hazaértünk hozzám, el is múlt, kivirult és bejelentette, hogy ma éjszakára nem megy szállodába, inkább nálam marad…
Kissé félelmetes volt, titokzatos és mindenképpen rendkívüli. Megfürdött, megvacsoráztunk, utána már nem volt sem félelmetes, sem titokzatos, csak szép, szenvedélyes nő.
Három napig jártuk a várost és a hegyeket, sütkéreztünk a lőverben, miközben hallgattam nézeteit az életről, a háborúról, Hitlerről, a vallásról, a szexuális viharokról, míg aztán hirtelen át nem csapott az elméletből a gyakorlatba: „Inkának" keresztelt el, napbarnította, csontos arcom miatt, és – mit tagadjam – kezdett terhemre lenni.
Az utolsó napon a Károly-kilátó tornyából néztük a várost a békés nyári napfényben. Egyszerre csak arca elváltozott, valami rémület ült ki reá, döbbenten nézte a tornyokat és tetőket és – szokása ellenére – hallgatott. Faggatni kezdtem, mi lelte? Sokáig kitérő válaszokat adott, aztán kezemet szorongatva, azt suttogta: „Inka, én egy szörnyű képességet hordozok, bizonyos órákban a jövőbe látok. És most is ilyen óra van. Azt látom, hogy ez a kedves város itt lent, a te városod, füstben, lángban, romokban hever. Sopront össze fogják bombázni. De neked, Inka, nem esik bajod, csak sokat fogsz szenvedni. Gyere, menjünk!"
Nyomott hangulatban, némán mentünk le az akácoson át a szállóba. Délután elutazott.
Jóslata decemberben bevált. Sopron romvárossá lett, ő pedig Budán, az ostromgyűrűn belül hősiesen ápolta a sebesülteket, rejtegette elvált, zsidó férjét, őrizte elmebeteg nővérét és a felszabadulás után olyan természetességgel jelentkezett újra, mintha közben csak mindennapi dolgok történtek volna.
Nem tudom még ma sem, hogy tulajdonképpen ki volt. De ő sem tudhatja, hogy engem a Gestapo részben a vele folytatott levelezés miatt tartóztatott le s minden levélváltásunkról fotókópiákkal rendelkezett.
Utoljára Baden-Badenból írt, két évvel ezelőtt, de én már nem válaszoltam.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva