Fürdőzés az Ob partján

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Délután az én ragyavert, sok rendjeles starzsim karon fogott azzal, hogy megyünk a „bányába" fürödni. Örömmel indultam, de örömöm később lelohadt. Az Ob magas partján sok apró fakunyhó állt: a „bányák", a fürdők. Minden parasztházhoz tartozott egy. Mi persze a Satrov-féle fürdő felé vettük utunkat, jól megcsikorgatva a havat. A sztarzsi kezében néhány, nyírfavesszőből kötött seprűt vettem észre. Csodálkozásom már a seprűkön kezdődött és ott folytatódott, amikor a fürdőkunyhó előtt lévő fedetlen kis előtérben a sztarzsi vetkőzni kezdett és meg sem állt, amíg ezt tökéletesen véghez nem vitte. A hőmérséklet lehetett -15 - 20°. Mit tehettünk Tamással? Mi is leraktuk felső és alsóruhánkat de a megfagyásra már nem került sor, mert máris bent voltunk a fürdőkamrában, ahol jóval több fok meleg lehetett, mint amennyi hideg volt odakünn.

Szergej Petrovics, a szakállas, szőrös szatír harsogó jókedvvel vetette magát a fürdőzés örömeibe. Minket felmászatott az emeletes priccsre, majd egy rocskányi hideg vizet zúdított a kamra közepén lévő, izzóra hevített kőrakásra. A következő pillanatban a kis helyiség szörnyű sistergés közben olyan forró gőzfelhőkkel telt meg, hogy minden lélegzetvételnél tűzevőnek éreztem magam. A sztarsi addig bőszítette az izzó követ hideg vízzel, amíg harapni lehetett a maró gőzt, aztán a hideg vízbe mártott nyírfa seprűvel elkezdte, először magát, majd engem egyre gyorsuló ütemben és növekvő erővel verdesni. Csakhamar kezdtem furcsán érezni magamat. Pórusaim tágra nyíltak és ontani kezdték a verítéket, a vérem meg egyre erősbödő dobolásba kezdett, míg végül elsötétült körülöttem a világ. A sztarzsi ájulásomnak pillanatok alatt véget vetett. Egyszerűen kivonszolt úgy ahogy voltam, a szabad ég alá, a - 20°-os hidegbe a talán + 40°-os melegből, mire jobbnak láttam késedelem nélkül magamhoz térni.

Ezt az első „szauna" fürdőt még követte egynéhány, s mindannyiszor a tökéletes megtisztulás és súlytalanság érzetével hagytam el a fürdőt, a nátha pedig messze elkerült. A vacsora után, mely kenyérből, áfonyából és teából állt, a sztarzsi lelkesen mesélt Port Arthur ostromáról, ahol kilenc sebet és nyolc kitüntetést szerzett, köztük a Szent György
lovagkeresztet. Feszült figyelemmel hallgattam minden szavát, s ha egyet-egyet megértettem, azzal gyarapítottam csekélyke orosz szókincsemet.

Amikor a lefekvés ideje közeledik, látom ám, hogy az én ágyamból a sok pokrócot és prémet átviszik a szomszéd nagy szobába, ahol is a padlóra terítik őket. A sztarzsi az én szobám sarkában álló nagy ládán vetette meg ágyát, Tamás meg az ágyam elé telepedett a padlóra. Közben a szomszéd szoba megtelt a ház fiataljaival, néhány vendégleánnyal és fiúval. Mindezek szép egyetértésben leheveredtek a padlóra terített ágyneműre.

Kényelmetlen érzés volt, hogy én vagyok az egyetlen ágyban alvó. Csakhamar csönd borult a Satrov-házra, csak a szentképek előtt sercegtek a mécsek lángjai. Kisvártatva a szomszéd szobából leányvihogás és legénynevetés hallatszott, Szergej Petrovics pedig valódi orosz basszusával olyan horkolást csapott hajnalig, mint a fáradhatatlan nagybőgős a bandában. Ezt onnan tudom, mert megoldódott az ágy rejtélye, aminek következtében nem tudtam aludni. Szóval: ez a vén ágy, melyben az egész ház ágyneműjét tartották nappal, szilárdan a Satrov-ház poloskáinak birtokában volt. Azok a poloskák, melyek lemaradtak a pokrócokról és prémekről – és ezek nem kevesen voltak –, a meglepetés örömével vetették magukat arra, aki minden szibériai szokás ellenére ágyban tölti az éjszakát a padló vagy a kemence teteje helyett. Húsvéti ajándéknak érezhették a gyanútlan európai tojást, aki voltam, és aki csak annak örült, hogy ezek egészséges, szelíd, falusi poloskák voltak, nem flekktífusz-ügynökök. Enyhítette a helyzetet, hogy számuk meg sem közelítette egykori tetűállományom létszámát.

Hajnal felé mégis elaludtam. Mire felébredtem, Húsvét vasárnapja volt. Ezt az első szibériai húsvétot huszonnyolc évvel később megírtam egy elbeszélésben, „Megindul a jég" címmel. Az elbeszélést 1944 elején a Nyugat már le akarta közölni, de az utolsó pillanatban aggodalmai támadtak a szerkesztőknek, mert a novellában az oroszokat rokonszenves embereknek rajzoltam, holott a II. Világháború gyűlölethulláma éppen abban az időben kezdett tetőzni. Ezért a Nyugat az elbeszélést átengedte Zilahy Lajos folyóiratának, a Hídnak. A Híd – vesztére – le is közölte, sőt Byssz Róberttel még illusztráltatta is, de az 1944. április 15-i azám, melyben a novella megjelent, a folyóirat utolsó száma lett, mert elkobozták és megjelenését betiltották. Ma sem tudom, hogy szerzőként hogy úsztam meg Dachau nélkül.

A bejegyzés létrehozása: 2015. december 21.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.