Gyarapodik a város!

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Amiről a továbbiakban írni szeretnék, az első pillanatra nem látszik szorosan életem történetéhez tartozónak, lényegében mégis annak fontos része, hiszen városom, Sopron, melyet gőzölgő ifjú fejjel néha megtagadtam, azóta létem ama részévé vált, ami a kagylóállat számára a kagyló héja. Ami Sopronnal történik, az velem történik. Ha helytelenül bánnak a kagyló héjával, azt a benne lévő kagyló sínyli meg, ha a nap melegíti a héjat, jól érzi magát benne a kagyló.

Sopron legújabb történetében van sok örvendetes, melegítő tény, de akad benne, sajnos, nem kevés bántó és elszomorító is. Amióta már nem megyeszékhely, csupán szerény járási székhely és üdülőváros, azóta csak a rangsor szerinti kisebb ráfordítások mértékében növekedhet és gyarapodhat. De még így is el kell ismerniök azoknak is, akik nem győznek háborogni a csatorna-, vízvezeték-, gáz- és villanyhálózat bővítése okából állandóan feldúlt utcák miatt, hogy sok minden létrejött, ami örvendetes.

Én magam, állandó ellenőrző-sétáim alatt hálásan és örvendezve köszöntök minden, bármily kicsiny eredményt, de gyászba borulok és dühbe gurulok, ha lélektelen, felelőtlen hanyagságokat, elherdálást, nemtörődömséget, bürokratikus merevséget vagy pökhendi hozzánemértést látok, vagy ha azt kell tapasztalnom, hogy ez a hajdan szinte kínosan tiszta és ápolt város most többnyire kínosan piszkos és ápolatlan, sok utcája szinte járhatatlanul sáros és anatóliai városokkal vetekszik a világítás silánysága terén. Az állami tulajdonba vett lakóházak jelentős része még mindig tatarozatlan, a kis családi házak tulajdonosai pedig nem mind tudják előteremteni a lyukas esőcsatornák, lehullott vakolat, elkorhadt tetőszék helyreállításához szükséges hatalmas összeget.

Van azonban egy pontja a városfejlesztésnek, amelyben a jelenkor a múltat messze felülmúlja, s ez a műemlékvédelem. Az ország műemlékekben leggazdagabb városa és az idegenforgalom egyik központja számára a műemlékek megóvása és feltárása létfontosságú kérdés. Sokmilliós költséggel és hozzáértő buzgalommal immár évek óta folyik a rejtett műkincsek és a különböző korok által elfalazott műemlékek feltárása. A Belváros kopott, elhanyagolt házsorai között lámpaként gyúlnak ki egymásután a művészi gonddal helyreállított barokk házak, melyeknek falában ott láthatók az 1676 évi tűzvészben elpusztult gótikus házak kapu- és ablakkeret-maradványai és rozettái. Majdnem minden szemlélődő séta a Belvárosban új és újabb meglepetéssel szolgál, mert az évszázadok óta szürke suttogásra ítélt paloták most sorra hangosan hirdethetik szépségüket, és az árkádos udvarokba gyűlt látogatókat elgondolkoztató gyönyörködésben tartják. Az immár országosan, sőt azon túl is ismert Fabricius-ház, a Lábasház vagy a Középkori zsinagóga nemcsak mint műemlék jelent kivételes értékű kincset, hanem a bennük elhelyezett gazdag múzeumi anyag révén dokumentálja a központi Liszt Ferenc Múzeum rangját.

Az új építkezések terén kár volna tagadni, hogy vannak hibák, de azért a rendszer legelfogultabb bírálója sem tagadhatja, hogy vannak eredmények is. Új, modern lakótelepek, a kurucdombi libalegelő és szemétdomb átalakítása többszintű parkká, az öt kilométerre bővített autósztráda, a Lőver körút, amely az Egeredi dombon át vezető új részlegével pompás kilátást nyit a városra és a hegyekre. Új gyárak és a régiek felfejlesztése, modern autóbusz-pályaudvar, a negyven év óta vajúdó vasúti felüljáró megszületése az Alsólőver utca elején, no és – Sopron csillogó dicsfénye, az évről évre növekvő idegenforgalom, a Soproni Ünnepi Hetek, a nemzetközi kemping a Béka-tónál, a Nyári Egyetem… A sort még soká lehetne folytatni.

Sajnos az új építkezések egy része a közvélemény rideg kizárásával történt. A lakosság csak találgathatta, mi épül, míg aztán a kész épület látványa a kritika, sőt az elkeseredés áradatát indította meg még azoknál is, akik – mint én – barátai a korszerű, derűs, harmonikus és egyszerű építészeti stílusnak. De az intim szépségű, kápolnai áhítatú Orsolya térbe belegyömöszölt, kanárisárgára mázolt otromba „Akvárium” (ahogy a mérges soproniak humora nevezi), a „behemótikának” ez a nyomasztó szörnyszülötte, a maga erkély nélküli erkélyajtajaival, dühbe hozza a Belváros harmóniáját féltő sopronit csakúgy, mint az idegen műértőt, aki alig bírja elállítani fejcsóválását ennyi ízléstelenség láttán.

Valamivel enyhébb a bírálat az új Fenyves-szálló esetében, bár az érkezőt fogadó tűzfal, melyet csak némileg enyhít az egyébként szép sgraffitós vadászjelenet, de még inkább az étkezőteraszok fölött elhelyezett WC-ablakok háromszoros sora elég epés kritikát vált ki a vérmesekből, melyet csak Csohány Kálmán sajátos szépségű belső térkiképzése képes enyhíteni.

***

Éppen ma – 1967. február 7-én – vettem búcsút, – és velem együtt sok régi soproni – a Béke út gyönyörű hársfasorától. Tegnap még a tavaszt várva álltak a lombtalan fák csöndes méltóságával, hogy ma reggel néhány óra alatt egy szálig ledöntse őket a gépfűrész. Tömegkivégzés volt, hűs árnyékok, júniusi illatfelhők temetése. Az emberek megrendülve, sokan felháborodva nézték a pusztítást, melyet a folyton fokozódó, széles úttestet követelő autóközlekedés tett szükségessé. Amíg húsz éven át ott laktunk az akkor még Gróf Tisza István útnak nevezett úton, egész éven át vártam a hársvirágzás két hetét, amikor lakásunk megtelt az ablak előtt álló nemes fák virágcsengettyűinek illatával.

Így változik, alakul, szépül és rútul szemünk előtt városunk külső képe. A most fájdalmasnak érzett fasorirtás jövőre elfelejtett kis mozzanattá szűkül; a lebontott házak képét néhány hozzájuk tartozott ember magában hordozza a sírig, a helyükön épült modern lakótornyokban gyerekek születnek és nőnek fel, akik értetlenül és szenvtelenül hallgatják, amikor az öregek az „Akvárium” helyén állt és lebombázott Lunkányi-ház barokk körerkélyéről beszélgetnek vagy a Fenyves-szálló elődjéről, a kedvesen otthonos, régimódi Hatvan-házról.

II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2019. január 28.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.