Júniusban ismét útra keltem és hol Theodorik sírja vagy San Vitale mozaikjai előtt álltam áhítattal Ravennában, vagy ültem a kék éjszakában egy oszteria előtt, hallgatva a nyitott ablakú operaházból kiáradó Verdi-áriákat, hol Riccionéban hintáztattak az Adria hullámai vagy San Marino miniatűr republikájának bástyáiról bámultam az Appenninek hegyláncát.
A gyár élete egyhangúan folyt, míg egy napon be nem állított egy fura ember azzal, hogy őt a gráci központi igazgatóság delegálta Sopronba főkönyvelőnek. Zömök, kockaalakú, vörösszőke ember volt, golyófejjel, Nietzschéhez méltó szemöldökbozóttal és - bámulatos önteltséggel.
Fekete keménykalapját le sem véve állított be a szobába, ahol dr. Basinszkyvel ketten ültünk, és miután hadarva bemutatkozott, a szobában fel-alá járva közölte, hogy ő tulajdonképpen állandó ellenőri megbízatással jött, no meg azért is, hogy az itteni betokosodott provinciális üzletvezetést megreformálja.
-Ezzel a programmal nem sok szerencséje lesz Ohren igazgatónál - véltük, mire elmondta, hogy Ohren már tegnap este legorombította, amikor a mozi előtt megvárta, hogy jelentkezzék nála, node lesz ez még másképpen.
Megkérdeztük, hogy kényes-e a feje, amiért nem veszi le a kalapot a szobában? Fújt egyet, de levette a kobakot, majd csípős hangon kérdéseket tett fel nekünk, elmaradt vidékieknek.
-Világot kell látni, nem egy helyben ülni és begyepesedni! Volt maga már Bécsben? - kérdezte tőlem.
-Voltam, sőt egy évig ott éltem.
Meghökkent, aztán Basinszkyhez fordult:
-De maga még nem járt külföldön, úgy látom.
Basinszky legédesebb mosolyával válaszolt:
-Nézze, Kling úr (mert így hívták a jövevényt: Kling Nándor) – nézze, árulja el először, hol járt maga, hogy ennyire magasról beszél?
Kling összevonta bozontos szemöldökét és hebegve igyekezett kitérni a válasz elől:
-Legyen nyugodt, én már bejártam a világnak egy jó részét. Ausztriát, Prágát... még Münchenben is voltam.
-No és hol még? - kérdeztem most én.
-Hogy hol még? Örülhetne, ha mindazt látta volna, amit én.
Basinszkynek elfogyott a türelme: Sajnálom, Kling úr, ha csalódást kell okoznom, de mi elmaradt vidékiek mintha többet láttunk volna már a világból, mint maga. Becht kollégám pl. Németországban lett Dipl. Kaufmann, bejárta egész Németországot, de volt Párizsban, Svájcban, Olaszországban, sőt – ha nem veszi rossznéven – még Kínában és Indiában is járt. Én magam meg nemrég jöttem meg Majna-Frankfurtból és Berlinből.
Hogy erre mit felelt Kling úr, azt nem lehetett érteni, mert – mint később sokszor tapasztaltuk – erős felindulásában beszéde artikulátlan makogássá lett, ami különösen kínos volt, amikor néhány évvel későbben gróf Csáky István külügyminiszter és sleppje meglátogatta a gyárat és Kling az összehívott munkásság előtt üdvözlőbeszéd helyett csak valami zagyva halandzsát volt képes kibuggyantani, úgy hogy nekem kellett megmentenem a helyzetet.
Node addig még sok mérget és mulatságot szerzett ez a titokzatos múltú, a magyar és német nyelvben egyaránt tökéletlen mindentudó, de igazán semmihez sem értő emberpéldány, aki remek minta lehetett volna egy szatirikus regényhez.
Nem sokkal Kling feltűnése után Basinszky barátom megpályázta az I. G. Farben budapesti kirendeltségének igazgatói állását és el is nyerte azt. Egyedül maradtam a gyárban mint cégvezető, és egyben összekötőkapocs lettem Ohren és Kling között, akik ádáz haraggal gyűlölték egymást és csak az én közvetítésemmel tartották fenn a feltétlenül szükséges hivatalos érintkezést. Mindketten bizalmasuknak tekintettek és gátlástalanul ontották magukból a válogatott jelzőket és gorombaságokat, melyeket, Ohren szobájából kijőve a folyosón kiráztam a fülemből, hogy helyet teremtsek Kling Ohrenről alkotott véleményének. Ez így tartott kerek tíz éven keresztül. Akkor – amint azt majd vázolni fogom – az ádáz buzgalommal termelt méreg az egyiket az öngyilkosságba hajtotta, a másikat törvény elé állította.
Kling volt a legerősebb fűszer a gyár unott egyformaságában. De rajta kívül mind a munkások, mind a tisztviselők között is akadtak novellába kívánkozó „pozitív" és „negatív" hősök. Nem is értem, mért nem írtam róluk. Csak a kereskedelmi utazókról, erről a különleges emberfajtáról írtam egyszer egy be nem fejezett elbeszélést. Ők voltak azok, akik hétfőn hajnalban pesti lakásukból elindultak a Keletire vagy a Délire, hogy a hetet vidéki kis szállókban töltve, gyűjtsék a rendeléseket, meghívassák magukat vacsorára a tisztelt vevőhöz, esetleg ki-kirúgjanak a hitvestársi hámból, vagyis éljék a viccekben megörökített „vigécek” szabad, kalandos életét. Visszamásszanak az ablakon, ha az ajtón kidobták őket, és szombaton visszatérve a családi körbe, megfürödjenek, megörvendeztessék nejüket, vasárnap a délelőttöt a kávéházban, a délutánt a futballpályán töltsék, majd friss fehérneműben elölről kezdjék az egészet. Sok árnyalata volt a kereskedelmi utazók tisztes kasztjának, az előkelő nagyvállalatok előkelő utazó főtisztviselőjétől a kis „kócerájok" szürke kis vigécéig, aki hősiesen harcolt, hogy loholva-lihegve, könyörögve-bűvölve és erőszakoskodva behozza a megélhetést biztosító rendelésmennyiséget.
Csodálatosképpen ezeknek az utazóknak nagy része nem cserélt volna az igazgató helyhez kötött életmódjával. A hajnali pályaudvarok fojtó füstszaga, a vasúti fülkék áporodott levegője, a szaladó telegráfpóznák, állomások, tájak és a folyton változó útitársak életszükségletükké váltak. Balassa bácsi, a nagy Posner-cég utazója még nyugdíjban is kivillamosozott hétfőn hajnalban a Keletire, hogy irigykedve nézze, hogyan kelnek útra a boldog ifjabb kartársak, az üzlet szeszélyes óceánjának bátor kalandorai.
II. rész, VIII. fejezet