Háború!

Diákkorom lengő árnyai, a balsejtelmek, szorongások és lidércek most egyetlen vaskos, alaktalan fogalommá tömörültek – HÁBORÚ!

Annyi baljós jel, fegyvercsörgetés, uszító szótirádák, fenyegető moraj és szívet elállító ijesztgetés után itt volt a Rém, és vasköpenyét ráborította életünkre. Menekülés nem volt.

Most, hogy már itt volt, szinte testet öltve, a bizonytalanság reszketését felváltotta a rendkívüli izgalmak első perceit követő megkeményedés és elszántság. Amilyen mértékben indultak meg, egymásba fogazva, a háborús gépezet kerekei, olyan mértékben növekedett a lélek ereje mindennek elviselésére. Sőt, néha már az az érzés is kezdte kidomborítani mellkasát, hogy vállalok minden megpróbáltatást és kockázatot, ha ennek árán emberibb emberré válhatok.

Riadtszemű anyám és testvéreim körébe hazaérve, apám – a fatalista – mélységes komolysággal és megadással állta az események rohamát, mely engem a szülői háztól el akart szakítani. Felbolydult bollyá lett a város. Az állomások ontották a tartalékosokat, akiket a nagy vörös plakátok kimarkoltak dolgos hétköznapjaik csendjéből. Katonaládáikat lábukhoz állítva, kábultan álldogáltak hosszú sorokban a kaszárnyák udvarán, vagy üldögéltek a járdaszélen, körülöttük az asszonyok sötét ünneplőben, kisírt szemüket az emberükre függesztve, aki elszántan tömte a pipát és nem értette, mi is történik vele.

Sárga, harsány rézfúvóhangok büszke indulókká fonódva kísérték a már csukaszürkébe öltözött, felvirágzott menetszázadokat az állomásokra. Kétoldalt a családtagok loholtak, a feleségek, testvérek, gyerekek, menyasszonyok, – megannyi könnyforrás, amely évekig fog csobogni, hol buzgón, hol elcsendesedve, de mindig keserűbben és keserűbben, minél tovább tart majd a kálváriaút a háború végéig vagy a hősi halál híréig.

Vibráltak az idegek, mint a járványkórház termeiben a levegő az egyetemes láztól. Oroszország, Németország, Franciaország mozgósított. Az oroszok augusztus 2-án átlépték a német határt. Augusztus 4-én Vilmos császár csapatai benyomultak a semleges Belgiumba. Erre fel szinte naponként robbantak a hadüzenetek. Megkezdődtek „az emberiség utolsó napjai", ahogy [Fackel-Kraus] – elhamarkodottan – az első világháborút nevezte.

Minket, egyéves önkénteseket, akik békében egy év alatt elérhettük a tiszti rangot, az első jelentkezésnél hazaküldtek a kaszárnyából, mert az általános felfordulásban nem tudtak mit kezdeni velünk. Így néhány napig szemlesütve lézengtünk civil ruhában a város utcáin, míg felvehettük a szabó által éjjeli-nappali munkában elkészített, kékesszürke extrauniformist és a puhaszárú csizmát, a rácsatolt ezüstös sarkantyúval. Mi, soproniak odahaza lakhattunk, noha még tisztelegni sem tudtunk, pedig a tüzéreknek nemcsak feszesen szalutálni kellett, fejvetéssel egybekötve, hanem még a nehéz lovassági kardot is egyetlen fogással súlyba kapni.

A nagy Frigyes főherceg-laktanyában szinte elveszett az a harmincegynéhány önkéntes és a pótütegre való legénység.

Önkéntes és legénység között az volt az igen lényeges különbség, hogy bár sem az önkéntes, sem a köztüzér nem szolgált önként, az első, mint érettségizett ember, békében csak egy évet volt köteles szolgálni, míg a másik hármat.

Koblic százados, a parancsnok, akit valószínűleg nem kitüntetésből hagytak hátra, az egyedüli tényleges tiszt volt, aki néhány tartalékos zászlóssal, hadnaggyal és főhadnaggyal, meg egy pár öreg tűzmesterrel rendet próbált teremteni a kavarodásban.