Már a hajnali szürkületben, amikor elhagytuk Lutowiskát, hogy felderítő különítményként két század gyalogsággal a méter magas hóban előre törjünk és felkutassuk a visszavonuló oroszokat, már akkor valami borzongató érzés szorongatott. Halálra gondoltam, vagy sebesülésre, és fiatalságom megremegett.
Fehéren és békésen ölelt magába a Beszkidek észak felé lejtő világa. A hegyoldalban kígyózó útról le lehetett látni a galíciai síkságra, ahol semmi sem mozdult. Egy szűk hegyi ösvényen hirtelen megtorpant a menet. Baloldalt magas sziklák tornyosultak, jobbra sűrű fenyves zárta el a kilátást. Magasan felettünk, a hegytetőről egyik hegyi ütegünk kezdett beleugatni a csendbe. Mintegy varázsszóra minden megelevenedett. Jobbról, a fenyvesből darázsrajnyi puskagolyó zúgott az ütegünkre, a honvédek futólépésben előre rohantak és beásták magukat. Nem tellett bele két perc, máris tombolva megindult a gyalogsági harc. Csak mi álltunk zárt rendben, kilövési lehetőség nélkül, védtelenül a sziklák és a fenyves közé beszorítva.
Ekkor a nevemet hallottam és néhány pillanat múlva már Raffel zászlóssal törtettem a gyalogság után. Az út jobbra fordult, nyitottan az orosz állások felé. Lehajtott fejjel, hosszú, pattanó ugrásokkal futottunk a golyókkal szemben, míg egy hatalmas tölgy védelmében rátaláltunk Tilzer alezredesre és törzsére. A golyók tompán csapódtak a tölgybe, felülről meg a srapnelektől tépett ágak hulltak alá. A rajvonalból vérző emberek kúsztak a hóban. Egy öreg népfelkelő különös mosollyal haladt el mellettünk átlőtt mellel.
Később az erdőszélen hasaltam egy fatönk mögött, golyózümmögésben, és kifigyeltem a fehér semmibe. A távolban egy hosszú sor kozák húzódott jobbfelé. Halk szisszenéssel nyelték a hópárnák a beléjük fúródó golyókat. A gégében nagy, fájó vágyakozás dagadt, hogy „állj!"-t kiáltson azoknak odaát és a mieinknek. De a küzdők mind ádázabban lőtték egymást, a megsebzett hó meg lengő fátyolként ereszkedett le rájuk.
És izmaink újra futásra feszültek, hegynek fel, visszafelé, egészen az ütegig, amely még mindig bénán várakozott. Hoztuk a parancsot: az üteg vonuljon vissza Lutowiskára, csak egy löveg megy állásba a 804-es magaslaton és onnan támogatja a honvédeket.
Megkezdődött tehát a visszavonulás fényes nappal, az oroszok felé teljesen nyílt útszakaszon. Elsőknek mi hárman, a kapitány, Raffel zászlós és én léptünk ki az oltalmazó erdőből. A láthatatlan orosz üteg hat ágyúja nyomban reánk összpontosította tüzét. Fejünket a vállunk közé húzva (a kapitány még a térképtasakot is a tarkója fölé tartotta), görnyedten futottunk az életünkért, mint a tetten ért tolvajok, amíg csak el nem értük a túlsó erdőt.
Ettől kezdve az események összekuszálódtak.
Látom magam újra visszafutni az üteghez, miközben hat orosz ágyú egyedül engemet lő. Fejest ugrok a mély hóba, abban lapulok, míg a sorozat el nem viharzott, s mikor fejemet kiemelem a hóból, borzadva látom, hogy egy-egy karhosszra tőlem két srapnell a hóba fúródott, anélkül, hogy felrobbant volna.
Ami ezután történt, már csak homályos zűrzavar. Az első tiszt lóháton kiléptetett az első hatosfogat élén az erdőből, hogy parancs szerint egyenként vezesse a lövegeket és a lőszerkocsikat lépésben az ellenséges tűzben az innenső erdőbe.
Néhány lépés után lefordultak az elsők a lóról, a lovak felágaskodtak, a lovászok csépelték őket... nekem meg az volt a feladatom, hogy a hatosfogat elé állva, megakadályozzam, hogy a löveg a sebesültek felszedése nélkül tovább iramodjék, és így végig kellett kísérnem minden egyes ágyút és minden egyes lőszerkocsit halálos útján. Hat ágyút, de csak öt lőszerkocsit, mert a hatodik lovai eltépték az istrángot és felborították a kocsit. Valahányszor elértük a védő erdőt és a sebesülteket leemeltük az ágyúról, nekem vissza kellett rohannom egy következő hatosfogatért. Újra meg újra, káprázó szemmel, doboló füllel, a halált várva, a lovakat fékezve, könyörögve és szitkozódva, hogy fegyelmet és önuralmat kényszerítsek emberre és állatra.
Nem éreztem magam hősnek… egyáltalában nem éreztem magam, csak a végső szükség kábulatában cselekedtem. Mellettem a gránát széttépett egy káplárt, az egyik tüzér haslövéssel vergődött... És én épen álltam a véres kavarodásban.
Még akkor is sebesületlen voltam, amikor az utolsó hatosfogattal elértem az oltalmazó erdőt. Itt megtaláltam a saját lovamat, nyeregbe szálltam és a megmenekülés boldogító érzése áradt szét bennem. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor az ember maradéktalanul boldog, lepkekönnyű és hálatelt. Szeretne mindenkit megölelni és mindenkivel valami jót tenni. A bennünk lévő gyermek visszakapta legkedvesebb játékát – az életet, s most erősen magához szorítja, mint kislány a babáját.
De a napnak még nem volt vége!
A kötelesség, ez a szikár tirannus, felhajtott a 804-es magaslatra, ahol a 6. löveg okádta egész nap visszafojtott dühét le a síkságra. Négy tiszt és egy irányzó kezelték, mert a legénység vagy halott, vagy sebesült volt. Már késő délutánra járt, a bágyadt téli nap elálmosodott.
Elöl egy idő óta csend volt, csak a mi ágyúnk lövedékeinek dörgése gördült végig a tájon. Egy öreg népfelkelő jött elülről és félénken el akart osonni mellettünk. Furtenbach kapitány megállította:
–Mért jön vissza?! – Megsebesült? – Mért nem, tiszteleg?!
Az ember mintha valami nehéz álomból ébredne, kezét a sapkájához emelte és sután dadogta, hogy azért jön vissza, mert ott elöl már muszkák vannak.
A kapitány szemüvegén keresztül vésztjósló szikrákat szórt a boldogtalanra és epés vénleány arca olyan undort fejezett ki, mintha varangyra lépett volna.
-Mit mond ez a gyáva kutya?!... Muszkák?!... Meg akar lógni! Hátra arc! Indulj!... Vénasszony!... Agyonlőni... felkötni...!
A magányos honvéd szótlanul megfordult és megindult vissza, ahonnan jött.
Amikor egy órával későbben egyazon sors újra összevezetett bennünket, ő már békésen és megelégedetten üldögélt az összelőtt kocsma sarkában és megpróbált barátságot kötni az oroszokkal, akik szlovák beszédét félig-meddig megértették. Látszott rajta, hogy megszabadult valami kegyetlen nyomás alól, melynek megtestesítője az ő szemében nyilván Furtenbach kapitány volt.
Én...én azonban egyelőre még az ágyú mellett a havon ültem, várva az estére, a meleg szobára és a megváltó álomra. A visszakergetett honvéd iránt érzett részvét még reszketett megértő lelkemben, arra azonban, hogy ott elöl valóban muszkák lennének, egy pillanatig sem gondoltam.
Ekkor újra felreccsent a kapitány hangja és kimerült érzékeim alig akarták felfogni, hogy el kell mennem... előre... megkeresni Tilzer alezredest, újabb parancsokért. Az elkeseredés forró, fülledt hulláma a torkomat markolászta.
Nyeltem egyet és mentem. A lovamat már visszaküldtem Lutowiskára, így gyalog kellett nekiindulnom.
Néhány lépésnyire az ágyútól ott állt magányosan, fekete köpenyébe burkolózva atyai barátom Wasilowszky kapitány és figyelte az esti ködbe merülő síkságot. Megálltam előtte búcsúra. Miért? Nem tudom. Melegen megszorította a kezemet a csak annyit mondott: „Viszontlátásra!"
Mentem...mentem az esti homályban, lépésről-lépésre nehezedő szívvel. Ha az ember olyan határtalanul fáradt, amilyen én voltam, akkor a sorsnak könnyű prédájává válik. A gondolatok csak zümmögnek az agyban, mint méhek a kasban, amikor a forró nap után pihenőre térnek. A külvilág puszta díszletté lesz, az ember álomittasan támolyog a macskatalpakon lopakodó sors kitárt karjaiba. Zavart mosollyal leroskad az ember egy kilométerkőre az út mentén és álmodozik. Hiszen annyi minden van, amiről álmodozni lehet, ha az ember találkozott a halállal és szereti az életet...
És mért ne üljek nyugodtan, várva Tilzer alezredesre, aki délelőtt azt mondta, hogy estefelé ezen az úton fog visszajönni. Csak ne volna ilyen rettenetes csend itt, mintha megsiketültem volna...!
A hatos sem lő már jó ideje a 804-esről. A gránáttölcsérek oly komoran ásítanak a hóból, halottak társaságában az ember duplán elhagyatva érzi magát.
Itt hevernek végig az úton azok, akikkel ma hajnalban elindultam, elpusztított világok, megváltott testek, melyek a legyőzött életnek még egy utolsó grimaszt vágnak. Közvetlenül a kilométerkő mellett egy fiatal honvéd fekszik, a lábunk összeér. Feje egy kis hókupacon nyugszik, melyre veres ábrát rajzolt a vére. Elfelejtette becsukni a szemét és a száját, amikor a srapnel gyújtója a gyomrába fúródott. Szemefehérje mind jobban világít, ahogy sűrűsödik a homály. El kell hagynom szegényt. Túlságosan néma és mégis túl sokat mond... És folyton az anyját látom, aki otthon Sopronban, a Bécsi utcában vagy a Balfi úton, az életéért imádkozik.
Tovább támolygok. Előttem az úton, két görnyedt árnyalak közeledik felém. Két sebesült keresi a kötözőhelyet. Sírnak és könyörögnek, hogy kötözzem be őket. Beszélek hozzájuk, vigasztalni próbálom őket, de szavaim konganak, mintha nem is én beszélnék. A két árny átöleli egymást és tovább vánszorog.
Egy hordágy fölé hajolok, amit ott hagytak az út közepén. Újra látom a haláltusában fennakadt szem fehérjét. A vörös hab az ajkak körül mintha még pezsegne. Úgy érzem, hogy percről-percre évekkel öregszem. Így alig veszem észre, hogy három komáromi huszár utolért. A visszavonulási parancsot viszik a gyalogságnak. Az eleven emberek melegítő közelsége még egyszer erőt önt tagjaimba és az örömtől süketen és vakon sietek a három lovas után, akik hosszú, sötét köpenyükben úgy lebegnek előttem a kék hó felett, mint az apokalipszis lovasai. Alig érek be az erdőbe, a keskeny úton embercsoportot látok közeledni. Szinte felujjongok, hisz vége a kálváriának, jön Tilzer alezredes a törzsével. Gyorsan közeledünk egymáshoz. a három huszár már elérte a csoportot s leszállt a lóról. Még ötven lépés, már csak harminc. De most... most szörnyű sejtelem szorítja össze a torkomat és lábam gyökeret ver. Idegen ordítást hallok, prémkucsmás katonák fegyvert fognak rám!
Valami felfoghatatlan történt! Az erdőből lándzsás lovasok rúgtattak fel az útra és vágtában lerántották oldalamról a pisztolyt. Magával sodort az idegen hullám. Mikor eszmélni kezdtem, két lovas közt kötözőhelyünk, az összelőtt kocsma felé láttam magam botorkálni. Előttem a három huszár imbolygott, fejüket a lovasköpeny széles gallérjába húzva.