Ő volt a hajnal, az ébredés. Ő volt a harmat, melynek tükrében a szivárvány hét színére bomlott az első napsugár. Gyermekek voltunk, nem tudtuk még, mi történik velünk, csak ámulva hordoztuk magunkban a vakító csillogást, és reszkettünk, ha kezünk összeért és a csillogásból lángok csaptak ki. Ő volt az első. Igaz – már előtte is voltak furcsa borzongások, névtelen sóvárgások és tétova álmok, de ezek még testetlen, libegő valamik voltak, és egybefolytak Bőrharisnyával, vagy Jókai regényalakjaival.
A nap akkor kelt fel, amikor a negyedik gimnázium utáni nagyvakáció közepén Lujza néninél azzal fogadtak:
– Megjött Irmuska Pestről!
A hírre nem éreztem semmiféle örömet, inkább bosszankodást, hogy ez az idegen pesti lány megzavarja majd a vakáció utolsó heteit és férfias foglalatosságainkat, a céllövészetet a kert sarkában és a békák boncolását, amit Imre, Lujza néni nagyobb fia űzött borzadó szemem előtt. Ám amikor a belső szobában aranyszőke fürtök keretében sötét, bársonyos szempár tekintett rám fölényes kíváncsisággal, akkor valami édes megrendülést éreztem és bíborvörösre pirultam. Ilyen leányt még nem láttam. Azt is mondhatnám, Irmus volt az első leány, akiben megéreztem a férfi sorsát, a nőt.
…
Már beszélgettünk. Miről? – Nem tudom már, akkor sem tudtam. A tizennégy évesek balga beszédtémáit hámozgattuk, de Irmus időről-időre úgy meg tudott csillogtatni egy jelentéktelen szót, hogy az világrengető értelmet kapott. Attól a naptól kezdve Imre egyedül boncolta a békákat. Én Irmus lába nyomát kergettem pirulva, ami nem volt könnyű feladat, mert Lujza néninek és a keresztmamának még két nővére volt, úgy hogy négyen őrködtek felette. A keresztmama a Széchenyi-palotában lakott a második emeleten. Ott őrizte Irmust, aki csak lopva tudott leintegetni a mélybe, ahol én órák hosszat sétálgattam a legszebb ruhámban. Sokszor hiába, mert Irmust már kora reggel Liszka nénihez rendelték a Szent György utcába, vagy Treszka nénihez az Ötvös utcába.
Ez a Treszka néni volt a négy testvér közül a legmegértőbb. Pártában maradt, de szíve mégsem keserűséggel volt tele, hanem kissé nyers szeretettel. Egész életen át mások boldogságát melengette síkos, száraz ujjaival, melyek gyerekkorunkban megszámlálhatatlan zacskó promicli cukorral egyensúlyozták a gondos szülők csukamájolaj adagjait.
Treszka néni éles szeme hamarosan észrevette, hogy itt bimbódzik valami és segítségünkre sietett. Szervezni kezdett, boldogságot szervezett. Mindennapra programot csinált, nehogy ez a szegény pesti lány halálra unja magát. Már nemcsak a kertben [diabolózhattunk] , hanem eljárhattunk a nagyuszodába, ahol a tó közepén lévő kettőslépcsőn zavartalanul beszélgethettünk mindjobban feloldódó nyelvvel, míg a szolgálattévő néni úgy ült a parti padon, mint a róka, mikor a vízen úszó kacsákat figyeli.
Délutánonként a keresztmama vezérletével az erdőre mentünk ciklámenezni. Eleinte csak a Sóhajok útjáig, végül már a Kecske-patak völgyének sűrű erdejébe. Itt a keresztmamát a kis Lacikával leültettük egy padra, mi pedig Irmussal cikláment kezdtünk keresni. Eleinte csak a pad körül, majd mind távolabb, ahová a keresztmama vészkiáltásai már csak alig hatoltak el.
És ott bent, az illatos erdő homályában, apró ciklámenmécsek között, ott egyszerre csak, amikor egyazon szál után hajoltunk le, a virág helyett egymás szájára találtunk. Amikor újra előkerültünk, persze pirosan, sőt bíborpirosan a sok hajlongástól, egy-egy alibi-csokorral a kezünkben, a keresztmama kutató pillantását a természet szépségeinek áradó dicséretével igyekeztünk kivédeni. Meddő igyekezet volt. A sétáknak vége lett. A vakációnak is.
Irmus hazautazott és én, mint Robinson, egyedül maradtam szívem szigetén. A szeptemberi délutánokon remegő szájszéllel újra és újra bejártam a helyeket, ahol augusztusban együtt voltunk, és azon a helyen, ahol az első csók esett, kövekből egy emlékoszlopot emeltem.
Csodálatos sugárzóereje van az első szerelmi révületnek. Csak a világmindenség fényeinek hullámverése mérhető hozzá. Ezek a fényhullámok még akkor is száguldanak az űrben, amikor forrásuk, a csillag már régen kihunyt. Annak az első nyárnak a sugárzása is keresztülhatol az azóta volt sok-sok nyár verőfényén és homályán, s az akkori ciklámenek illata ma is itt lebeg.
A diabolo olyan játék, ahol egy orsót forgatnak és dobálnak egy két kézzel tartott zsinóron.