Évekig nem találkoztunk. Külföldön tanultam … A béke utolsó hónapjaiban láttam viszont Irmust Bécsben, ahová édesanyjával látogatóba jött. Május volt. A Práterben virágoztak a vadgesztenyefák. A Drittes Kaffe-ban a Deutschmeister katonazenekar Lehár legújabb operettjének, az „Évának” dallamait játszotta az ívlámpák alatt, mi pedig Irmussal az idősebbeket a vacsoraasztalnál hagyva, séta ürügyén a Haupthalle egy sötét padjára húzódtunk és úgy éreztük, hogy újra kezdődik minden. Más kezdődött. A világháború.
…
Amikor hat évvel későbben, kábultan és idegenül hazatértem Szibériából, Irma már régen asszony és anya volt. Pesten él boldogan és gazdagon, ahogy mondták. A lelkileg kiégett ember fásultságával hallgattam a róla szóló híreket, de megdöbbentem, amikor két napra rá üdvözlő táviratot kaptam tőle azzal, hogy tavasszal meglátogat Sopronban. Csodálkoztam, hogy egy ilyen boldog asszonynak ilyen fontos a régi barát.
Újra tavasz lett. Európai tavasz hat ázsiai után. Újra kinyíltak a vadgesztenyefák virágai és ismét együtt jártuk a soproni erdőket. Eljött a férj is, de túl kényelmes volt ahhoz, hogy a Károly-magaslat lejtőit megmássza. Így, a sejtelmes leányból még sejtelmesebb asszonnyá lett Irmus és én, a női melegtől elszokott huszonnyolc éves ember, újra megszédültünk a gyöngyvirágillattól. Nem mondta, de éreztem, hogy a házassága nem boldog. Nem panaszkodott, de vigaszt keresett. S míg tombolt körülöttünk a tavasz, addig mi a hajdanvolt gyermekszerelem tisztaságával révülten bolyongtunk a Dalos-hegység tölgyeinek friss levélbokrétái alatt.
– Még hányszor fogunk így találkozni az életben? – kérdezte. Ilyen ártatlan vággyal... – tette hozzá – A Páholyból néztük a várost és hallgattunk.
– Ne is legyen soha másképp – emelte rám a szemét. – Úgy látszik ez a mi sorsunk, ez a barátság, melyet nem ölhet meg a kielégülés. Így is lett. Irmus elvált és egyetlen fia nevelésének élt. Még többször találkoztunk, hol Pesten, hol Sopronban, de a gyermekszerelmet soha el nem árultuk. Mint egy csokor frissen szedett ciklámen, úgy állt köztünk intve és óvva. Csak néha friss vízzel töltöttünk az edénybe, hogy mindig üde maradjon.
Sok évvel később, ciklámenvirágzás idején, levél jött Irmustól. Együtt olvastuk feleségemmel. Búcsúzott. A morfiuminjekció kábulatában megbékélten, szinte derűsen búcsúzott az élettől, az emlékektől.
„Szép volt az élet” – írta. A legszebb az volt benne, hogy végig gyermekek maradhattunk.
Kimentünk Máriával az erdőre és azoknak a ciklámeneknek az utódaiból, melyeket egykor gyermekkézzel szedtünk Irmussal, egy nagy csokrot gyűjtöttünk. Mohába pólyálva elküldtük Pestre. Néhány nappal később levelet kaptunk Irmus öreg édesanyjától: „ A ciklámenek még idejében érkeztek. Ott álltak az ágya mellett és őket nézte mosolyogva, amikor meghalt. Vele adtuk őket a koporsójába”.