Néhány kisebb irodalmi siker is felvillanyozott. Reichenbergi barátom, Leo Basch, egykori fogolytársam, akinek kérésére megküldtem néhány írásomat, azokat tudtom nélkül továbbította Theodor Lessinghez, a filozófus-íróhoz, aki mint a hannoveri főiskola tanára, a következő években mind élesebben kelt ki Hitler ellen, mire végül is emigrálnia kellett Csehszlovákiába, ahol a nácik a szállodaablakon keresztül orvul lelőtték. Ez a kiváló ember, a „Meine Tiere" és „Meine Blumen" c. könyvek írója, érdemesnek találta írásaimat arra, hogy továbbítsa őket Max Brodhoz, az ismert íróhoz, a Prager Tagblatt irodalmi szerkesztőjéhez. Így aztán, Lessing hosszú, elismerő levelén felül még az az öröm is ért, hogy az egyik legszínvonalasabb német újságban két versem, a „Dir" és a „Blaue Stunde" megjelent.
Egy másik versem, a „Christnacht", amelyik így kezdődik: Wie schwer ist diese Nacht zu tragen für die, die nicht in eigner Kinder Augen den Wiederschein der Kerzen dürfen sehn... egész sor külföldi lapban jelent meg kalóz módra, engedélyem nélkül s persze honorárium nélkül.
Ebben az időben egy új, kínzó gondolat foglalkoztatott. Harminchárom éves voltam, ideje lett volna a családalapításra gondolnom. Mivel erre lelkileg – egyelőre – képtelennek éreztem magam, hiszen folyton attól rettegtem, hogy nem bírom az életet, abban alkudtam meg magammal, hogy még két évi időt adok megnősülésemig. A bennem lappangó vágyat saját család és gyermekek után a „Christnacht" természetű versekbe öntöttem, míg bűntudatom a nőkkel szemben a „Tränenschuld"-ban keresett enyhülést: Es liegt um unser Leben der Frauen Tränenflor. In Weh warst du empfangen, von Mund zu Mund gegangen – von Schuld zu Schuld. A „Tage der Reife" egy német antológiában látott napvilágot, más verseim imitt- amott.
Ezekről a kisebb-nagyobb sikerekről idehaza kevesen tudtak. Hallgattam róluk, mert kissé nevetségesnek tartottam, cégvezető és költő egy személyben lenni. Később akadt is egy tréfás barát, aki úgy jellemzett, hogy költőnek elég jó cégvezető, cégvezetőnek meg elég jó költő vagyok.
Különben ekkor már irodalmi tevékenységemet két lábra állítottam, sőt a második láb – a próza – rohamosan erősödött és kezdte túlszárnyalni a lírát. Prózai ujjgyakorlatnak szántam a „Spirálen" című vállalkozásomat, amely abban állt, hogy köteleztem magamat napi egy-egy hosszabb, aforizmaszerű elmefuttatás megírására. A nap folyamán felötlött, értékesebbnek látszó gondolatokat akartam ezzel befogni és a lehető legtömörebben megfogalmazni. Ahogy azt a következő szemelvény a „Spiralen"-ből mutatja:
„A homok, amely életünk óráján lefut, aranyszemeket rejt. Ha türelmesen figyeled a szürke homok pergését, itt-ott egy-egy aranyszemet fogsz megcsillanni látni. És ha naponta csak egyetlenegy aranyszemcsét szedsz ki a homokból és azt egy kis tasakba gyűjtve a szíved fölött hordod, akkor csakhamar gazdag embernek érezheted magad, és mosolyogni fogsz azokon, akik csákányukkal kétségbeesetten és eredménytelenül bontják az élet rideg kőzetét, hogy a ritka és veszedelmes aranyrögöket megszerezzék, míg életük aranyszemcséit észrevétlenül magával sodorja a lepergő homok."
Ezek a „Spiralen" c. kis írások egy osztrák folyóiratban, az „Österreichische Monatshefte"-ben jelentek meg és sokfelé ismertekké váltak, sőt közvetítői lettek egy különös barátságnak is.
A bécsi kiadó útján levél érkezett Svájcból s ebben egy Ruth Segebarth nevű hölgy lelkes örömét fejezte ki a Spiralen-sorozat fölött. Ezzel kezdetét vette egy levélváltás a feltűnően műveltnek látszó s annak megfelelően érettebb korúnak képzelt hölggyel, míg azután az egyik levélből ki nem hullott egy fénykép, rajta szép, fiatal, karcsú leány – Ruth Segebarth –, teniszdresszben, nevetve, néhány ugyancsak csinos leány körében. Kitűnt, hogy Ruth nem afféle „kékharisnya", hanem egy svájci leányinternátus fiatal tulajdonosnője s neveltjei előkelő német családok leányai.
Lelkesen reagáltam és viszonzásul én is csatoltam fényképemet. Erre álmélkodó válasz jött, hogy ő viszont írásaim után nagyszakállú öreg tudósnak képzelt, és íme...
Talán két évig tartott a kapcsolat. Közben egyik neveltje, az ismert bankár és tudós-családnak, az Oppenheimereknek Doris lánya szívélyesen meghívott vakációra a család vidéki kastélyába, ahol – ahogy írta – Ruthon kívül még számos német íróval és művésszel is megismerkedhetem.
Köszönettel kitértem a meghívás elől, mert nem tudtam leküzdeni gátlásaimat, így sohasem ismerhettem meg Ruthot, aki – miután szinte felajánlotta kezét, de nem talált elfogadásra – férjhez ment Zakopanéba egy nagy hotel tulajdonosához, ami feltétlenül jobb party volt nálam, legalábbis akkor még annak látszott.
Erre az évre esik az „Einsame Föhre" című prózaírásom is, mellyel később Ausztria legtekintélyesebb napilapjának, a „Neue Freie Presse"-nek első oldalára kerültem, oda, ahol az akkori neves osztrák írók: Félix Salten, Raoul Auerheimer, Korngold stb. írásai jelentek meg. A Pressének ezen a helyén, tehát a vezércikk alatt, az oldalt felező „Strich" alatt megjelenni egyenlő értékű volt az irodalmi lovaggá ütéssel.
Már régen bántott, hogy magyar létemre mindig csak német írásaimmal érek el sikert. Meg is próbáltam pesti lapokhoz bejutni, de minden esetben postafordultával visszakaptam az érintetlen kéziratot egy nyomtatott cédula kíséretében, hogy „évekre el vannak látva anyaggal, tehát sajnálatukra stb..." Az írótollak eme sündisznóállása (amely a mai pesti irodalmi életnek éppúgy jellemzője), elvette kedvemet további próbálkozásoktól. Írtam tehát németül, legfeljebb azzal szolgáltam a magyar irodalmat, hogy közben egy-egy Ady-verset fordítottam németre.
II. rész, VII. fejezet