Az iskolákat 1948 nyarán államosították, ami széles körökben nagy elkeseredést keltett, holott Franciaországban, az Egyesült Államokban és másutt is már régen elválasztották az iskolákat az egyházaktól. Az államosítással együtt kötelezővé tették minden gyermek számára az új típusú, nyolc osztályos általános iskola elvégzését. Elvben mindenki előtt megnyílt a középiskola és az egyetem, de a gyakorlatban a „szociális összetétel” arányszáma volt döntő, tehát a munkás- és parasztifjúság mellett az értelmiségi gyerekek csak bizonyos százalék erejéig tanulhattak tovább, vagyis feltámadt a háború előtti „numerus clausus”-rendszer.
Bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, diákotthonok, ill. diákkollégiumok keletkeztek. A műveltség áldásai demokratizálódtak. Ledőltek a társadalmi korlátok, és az osztály előítéletek sorvadni kezdtek. Ezek mind örvendetes eredményei az új rendnek, azonban a folyton hirdetett osztályharc és annak kinövései megkeserítették az örömet.
Mivel a nagy társadalmi fordulat tudást és műveltséget igénylő, felelős állásokba emelte az eddig az elemi iskolán vagy jobb esetben a négy polgárin túl nem jutottak tömegeit, megindult sokak örömére, de nem kevesek keserűségére a „dolgozók iskolája”, az esti tanfolyamok, levelező tanfolyamok formájában. A szülőknek versenyt kellett tanulni gyermekeikkel. Bizonyos előírt végzettséget igazoló bizonyítványok megszerzése volt az ára az íróasztalnak, az üzemi párttitkári, személyzetis, előadói, főelőadói, igazgatói állásoknak, fel egészen a csúcsállások felhőkbe burkolódzó birodalmáig.
Csakhamar kialakult az osztályharcot vívó „osztálynélküli társadalom”-ban egy új osztály: az aktatáskások népes rendje. Az ellenőrök, ellenőr-ellenőrök, tanácsadók sokasága aktatáskával és demizsonnal járni kezdte az országot, az üzemeket, hivatalokat, tanintézeteket, termelőszövetkezeteket, lankadatlan buzgalommal, állami autókon, szép napidíj mellett.
Nyáron a balatoni vendéglátó üzemeket szerencséltették fokozott figyelmükkel, ősszel a borvidékeket lepték el, télen a Mecseket, a Mátrát, a Lővereket vizsgálták. Nemsokára állandó viccanyagává lettek a Ludas Matyinak és a kabaré-műsoroknak, mint a demokrácia legdúsabb vadhajtásai. Ők átélték a Rákosi-érát és – tisztelet a kivételeknek – még ma is legnagyobb fogyasztói az állami benzinnek, rettegett sáskarajai a termelőszövetkezeteknek, akiknek sikerült egy szükséges és tiszteletreméltó foglalkozási ágat a lehetőségek szemérmetlen kihasználása által a szatirikusok és humoristák állandó témájává tenni.
De visszatérve az iskolákhoz: a többnyire verejtékezve tanulókat persze nem lehetett azzal a szigorral mérni, amely az igazi tudás biztosítéka. Itt csak hevenyészett emeleteket lehetett húzni gyönge földszintek fölé. A hat elemis vagy négy polgáris egykori nebuló most két év alatt „szakérettségit” tehetett és mehetett tovább az egyetemre, a professzorok rémületére. Ezekből aztán mérnökök vagy orvosok, tanárok és jogászok lettek, akik bizonytalan kötéltáncosként építettek, gyógyítottak, tanítottak és bíráskodtak.
Az egész közoktatásügy az állandó kísérletezés cseppfolyós állapotába került. A közvetlen áldozat a szerencsétlen tanár volt, akinek minden évben más szempontok szerint kellett tanítania. És mivel a hivatalos megállapítás szerint „nincsen rossz tanuló, csak rossz nevelő”, az állandó ellenőrzések folyamán a segédmunkásból lett tanfelügyelő vagy a mindenesből lett érettségi biztosnő a tanárokat tette felelőssé a fafejűek tudatlanságáért, megtoldva a klerikalizmus, a szabotázs és a reakciósság vádjával.
Szegény Máriámat esténként igyekeztem kioktatni a magyar irodalom nagyjainak „korszerű” kiértékelésében, megcsonkítva Adyt, lesajnálva Aranyt, felmagasztalva olyanokat, akik a következő évben egy elvétett lépés miatt tabukká váltak. Mária reggelente reszketve ment a gimnáziumba, lelkiismeretével hadakozva és rettegve az aznapra bejelentett, „ellenőrző-brigád” ítéletétől. Fegyelmezni sok éven át nem lehetett. Szép szóval meggyőzni! – ez volt a parancs. Egy egészséges pofon többet használt volna adott esetben a demokráciának, mint némely, a „vonalasságot” túlteljesítő tanár vagy igazgató viselkedése azokkal a tanulókkal szemben, akiket az emberi méltóság nevében felmentettek a cigarettázás tilalma alól, akik járhattak nyilvános helyekre, nyíltan megvalósíthatták nemi elképzeléseiket a leánygimnazisták erre kapható egyedeivel, akik félvállról kezelhették az idősebbeket, s akiket mégis egyenrangú felnőttként kellett kezelni.
Oldalakat lehetne megtölteni a Rákosi-éra nevelésügyi baklövéseivel. Csak évekig tartó kemény munka árán lehetett később a tanulóifjúságot természetes korlátai közé visszakényszeríteni és felelősségérzetre nevelni.
De a kulcspozíciókban már jórészt az egykori szakérettségizettek ültek, esetleg már a „dr”-ral a nevük előtt. Szerencsére 1956 után egy részük eltűnt a porondról, és helyüket fokozatosan arra érdemesebb, valóban képzett szakemberek foglalják el.
Második rész, XI. fejezet
Közreadja Turbuly Éva