„A föld azé, aki megműveli!” jelszó alatt már 1945 tavasza óta folyt a földosztás országszerte. Darabokra hullottak a nagy latifundiumok s az addig földnélküliek meg a kisparasztok az aranykor eljövetelét ünnepelték, nem tudva még, hogy a jelszók változnak.
Földet igényelhettek a gyárak dolgozói is, megvetve ezzel alapját a néhány esztendő múlva már üldözött „kétlakiságnak”. De ki nézett akkor még a jelenen túlra? Eljött a következményekkel nem számoló, elhamarkodott rendelkezések kora, amely évek hosszú során át tartott és sok elkeseredést s még több kárt okozott.
Egy napon magam is földosztóvá lettem. Az alkalomnak megfelelő beszéd kíséretében ünnepélyesen ki kellett osztanom az öntödei munkások által igényelt földek adományleveleit. Meghatott öröm ült az arcokon, azonban az „osztás” végül csak írott malaszt maradt, mert a földet az adományozottak sohasem vehették birtokukba.
De nemcsak földosztó lettem, hanem labdarúgócsapat kapitánya is. Már nem is csodálkoztam ilyesmin, hiszen a csodálkoznivaló események sokaságában már megedződtem. Ehhez, a lényemmel szöges ellentétben álló tisztséghez úgy jutottam, hogy a szovjet megszállócsapatok labdarúgócsapatai a harctér után a sportpályán is ki akarván mutatni fölényüket, sorban kihívták mérkőzésre a helyi csapatokat, így a Vasárugyár csapatát is, melynek akkor nem volt kapitánya. Ezért engem tettek meg kapitánynak, főleg orosz nyelvtudásom miatt.
A mérkőzés a licistapályán folyt le, s az én kapitányi ténykedésem abban tetőzött, hogy lelkére kötöttem csapatomnak, nehogy nyerni merjenek, mert akkor lemondhatnak a vigaszdíjnak szánt vacsoráról. A csapat ügyesen el is vesztette a mérkőzést és jutalmul a büszke szovjet csapattól pazar vacsorát kapott.
***
Minden nyomorgás, koplalás, szorongás ellenére állandóan folyt az újjáépítés. A gyakran be sem váltható élelmiszerjegyek szűkös adagjain és 15-20 dekás kenyérfejadagon vegetáló emberek bontották a romokat, talicskáztak, ástak, csákányoztak, cserepezték a fedetlen háztetőket, miközben egyetlen mulatságuk az volt, hogy egymás közt, de főleg befelé áldhatták azokat, akiknek mindezt köszönhették. Üveg alig volt, az ablakkeretek többsége még évekig bedeszkázva vagy csomagolópapírral „beüvegezve” vakoskodott.
„Arccal a vasút felé!”, - „Fel a széncsatára, bányászok!”, - „Megnyerjük a híd-csatát!”… mindig újabb es újabb lelkesítő feliratok borították el a házfalakat. De a falakon és a tüntető felvonulások tábláin más jellegű felírások is megjelentek: „Ki a koalícióból a reakció ügynökeivel!”– ez a Kisgazdapártnak szólt csakúgy, mint a másik: „Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll!”. „Földet vissza nem adunk!” hirdették a táblák, de mivel az idők, az eszmék, az ígéretek és fogadalmak vedlenek, néhány évvel későbben a földeket mégiscsak, ha nem is vissza, de oda kellett adni a termelő szövetkezeteknek, hogy létrejöhessenek a „szocialista községek”, a jelenlegi évek állandó mezőgazdasági gondjainak forrásai.
***
Mint régi, agyonjátszott filmek kopott képei, úgy rezegnek az emlékezésben az elmúlt évek valahonnan valahová menetelő vagy vánszorgó emberoszlopai.
A bevonuló német Wehrmacht és SS-alakulatok gőgös menetét hamarosan felváltották a falukból összegyűjtött és a pusztulásba küldött zsidók ostorral hajtott ember-csordái. Később újra németek jöttek. De most már gyorsított menetben és lógó orral az ellenkező irányba tartva. Nyomukban a Vörös Hadsereg egységeinek szuronyokkal spékelt tömör nyolcas sorai dobogtak az úttesten harsány énekszóval.
És egy évvel később újra szerencsétlen emberek sokasága tartott nyugat felé: azoké, akiket a nagyhatalmak potsdami egyezménye kitelepítésre ítélt. Azok a magyarországi németek, akik az utolsó népszámlálásnál német ajkúnak vallottak magukat, most – a kollektív bűnhődés elve alapján osztozni fognak az anyaországi németek sorsában.
Egy részük, megszédülve Hitler és Goebbels habosszájú propagandájától, megtántorodott a magyar haza iránti hűségben, és üdvrivalgással, borral, kaláccsal és csókkal köszöntötte a bevonuló német csapatokat, beállt a Volksbundba, sőt az SS-be, kárörvendve nézte a zsidók sorsát és félvállról nézett le a magyarokra. Ezek megérdemelték a büntetést, amely egyébként – mint később kiderült – sokak által megirigyelt jobb sorsot juttatott nekik. De hányan voltak, akik ártatlanul vesztették el szülőhazájukat, otthonukat, életük munkájának eredményét, pusztán azért, mert évekkel korábban német anyanyelvűnek vallották magukat.
Heteken keresztül a színház melletti Festőterem volt az aggodalmak gyűjtőpontja. Itt függesztették ki folytatólagosan a kitelepítésre ítéltek neveit. Ide tódultak szűk torokkal és szívdobogva mindazok, akik vagy bűnösnek érezték magukat, vagy német nevük és származásuk alapján okkal rettegtek attól, hogy házukat, szőleiket, állataikat hátra hagyva, ki kell telepedniök oda, ahonnan őseik évszázadok előtt bejöttek.
További néhány hét múlva hosszú szekérsorok, megrakva mindenféle ingósággal, búsan vonultak a Déli pályaudvar felé. A szekereken gyerekek és betegek ültek, a szekerek mögött pedig a mi poncichtereink, német ajkú iparosaink, kereskedőink haladtak asszonyostól, őslakók, akik éppúgy nem bírták felfogni, hogy a XX. században ilyesmi megtörténhetik velük, mint két év előtt a szerencsétlen zsidók. Könnyek között vissza-vissza néztek otthonukra, mohón keresték a járdát szegélyező tömegben az ismerős arcokat, magukba szívták a város meghitt képét, felcsukló sírás közt intettek búcsút egy-egy barátnak, – aztán elnyelte őket a nyugati messzeség.
Kereken nyolcezer régi soproninak kellett akkor a „Mutterlandban” új „Vaterlandot” keresni. Eltávoztuk után majdnem kiürültek a poncichter utcák, az Újteleki-, Pócsi-, Hátulsó-, Balfi-, Bécsi utcák, a Szent Mihály-negyed utcái, a Wieden, Ruckherzu, Sopronbánfalva, elárvultak a szőlők, mert az elvándoroltak helyébe ide telepített magyarok (többnyire szegény falvak legszegényebbjei) nem értettek a szőlőmíveléshez, aztán meg az első években lehetőleg munka nélkül élvezték, hogy beleülhettek a telibe. Ameddig az tartott, addig nem törték magukat, legfeljebb póznákkal verték le a fajgyümölcsöt egyenesen a fa alá tolt szekérbe, vagy eltüzelték a pajtákat. De később a saját föld, saját otthon varázsa, a hivatalos támogatás és nevelés hasznos és megbecsült polgárokká tette őket.
A kitelepítettek odakünn, főleg Stuttgart környékén, nehéz munkával az évek folyamán új otthont és egzisztenciát teremtettek maguknak. Ma már jómódú német állampolgárok, akik – groteszk játéka a sorsnak! – saját Volkswagenben, Opel Recordban, Ford-Taunusban látogatnak haza az itt maradt, szerényebb körülmények közt élő rokonokhoz és barátokhoz, felkeresik a temetőket, isszák a soproni kékfrankost, értékes ajándékokat hoznak, nemegyszer autókat, azt mondják, hogy nem vágynak vissza, mert már nem tudnák megszokni az itteni életet, de azért a következő évben újra csak ide hozza őket a szülőföld ereje. Ők még szívesen és tüntetőleg beszélnek magyarul, de gyermekeik már hideg szemmel és kritikával nézik a mi, nekik idegen világunkat és sehogy sem értenék meg azt a mondatot, melyet egykor az egyik kitelepített csoport vagonfalára írt fel egy elkeseredett kéz: „Itt élned s halnod kell!”
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva