A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

Karácsony elé

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Ideje, hogy visszatérjek 1961-be, ahol megszakítottam ezeket a visszaemlékezéseket, hogy néhány órára előre szökjek a jelenbe, illetve megfürödjem egy őszi nap fényeiben és a mögötte derengő emlékekben.

Persze, hogy ideje visszatérni 1961-be, ahol az emlékezés fonala megszakadt, dehát az őszi tómalmi zarándoklat óta eltelt négy hónapban némaság volt bennem. Így aztán megint elsuhant egy év. Egy hét óta 1967-et írunk. A marok, az idő irgalmatlan marka újra szorított egyet a torkon és a karácsonyi gondolatok hátterét egy komor fal képezte: fekete fal, teleróva fehér kérdőjelekkel, a ma divatos „Op-art” stílusában.

Ráadásul meg éppen most került újra a kezembe Szabó Lőrinc „Hervadó asszonyok” című versének ez a két megrázó sora:

„mert húsunkban fáj, rombol és egyre nő
a legszörnyűbb betegség, az idő”.

Mária nagy ünnepe a Karácsony. Ilyenkor boldogan feláldozza magát az ő és az én családom oltárán, készíti és küldi a csomagokat s ragyog az öröm elképzelésében, amellyel a megajándékozottak majd fogadni fogják a csomagot. A testet öltött jóság ő máskor is, ilyenkor azonban jóságát az egykor volt Karácsonyok, az örök Karácsonyok csengettyűhangját váró gyermek mosolyának fényessége övezi.

Karácsony estéjén az idén is kimentünk a lőverbe, hogy a nagy fenyőcsoport alján, a Margit emlékét őrző kő előtt meggyújtsuk a karácsonyi gyertyákat. Fekete, hó nélküli, nedves este volt, a nyár fényei a nyirkos alom alatt szunnyadtak, de az áhítatos szélcsendben a kis lángok békésen lobogtak, megvilágítva a bozontos fenyőágak sötétségbe vesző emeleteit, a mókusok és fenyőcinkék birodalmát. Mi ketten csak álltunk belső remegésben, két egymásért élő, egylelkű ember, arcunkon a gyertyafény pírjával, életünk legkedvesebb keretének, a nagy kertnek karácsonyesti ölelésében.

***

Számomra minden Karácsony megpróbáltatás, lelki megrázkódtatás, magam-magunk helyének, létünk titkának keresése a Felfoghatatlanban; a Tejút és a többi galaxzis csillagtrillióinak, ezernyi fényévekben mért távolságainak elképzelhetetlen valóságában és a legmagasztosabb legendának, a karácsonyi jászol sugárkoszorús ígéretének bűvöletében. Ezen az estén a templomba is elmegyek, ahová Mária, a buzgó katolikus is elkísér. Ritkán találom meg azt, amire vágyom: a lelki megnyugvást, azt a vágyva-vágyott bizonyosságot, amely a középkor emberének lelkét betöltötte, akit kétséget nem ismerő hite, geocentrikus világtudata a Mindenható ölébe ágyazott, ahol csak a testét ronthatta meg pestis, háború, éhség, lelkét azonban biztonságban tudta, ha hite szerint követte vallása parancsát. Ez a vallás védőpalástot borított minden hívére, és kiválasztottai újra a képzőművészetek remekeivel, a katedrálisok fényességével, az egyházi zene szárnyalásával és a kegyes irodalom kincseivel mérhetetlenül gazdagította az emberiséget.

Ma ezt a hitet, ezt a pápuában csakúgy, mint a legfehérebb fehérben bevallottan, vagy rejtve élő és ható vágyat valami Legfelsőbb után, konokul porlasztani és irtani igyekszik a pénz, a társadalmi rang és hatalom mindenek fölött való fontosságát hirdető, az anyag szentségét prédikáló, a fekete himlő ragályosságával mindent megfertőző „felvilágosult” életszemlélet, az anyagelvűség dogmáját harcosan terjesztő világnézet és a technikai vívmányok mámorában már-már az emberi agyat is elektronikus aggyal pótolni akaró atomkori tudomány.

A minap a jelenkor egyik nagyja, egy fő-fő labdarúgó-csillag úgy nyilatkozott, hogyha megszűnne az irodalom, az emberek nagy része azt észre sem venné, annyira lényegtelen tünemény az a sportokhoz, elsősorban a labdarúgáshoz mérve.

***

Szóval, újra új évszámot kell megszoknunk. 1967…

Ha netán néhány évtized múltán ezek a feljegyzések az emberiség feje fölött lógó atomháború veszélyét elkerült vagy azt túlélt ember kezébe kerülnének, vajon mi jutna eszébe ezzel az évszámmal kapcsolatban? A vietnámi háború? A vörös Kína új kultúrforradalma? Küzdelem a Hold meghódításáért? Kétségbeesett erőfeszítések a rák gyógyítására? Gondolkodógép? Computer?

Ha költő lenne ez az ember (akinek létjogosultsága addigra már aligha valószínű), akkor talán azon mélázna el, hogy 1967. január 7-én ezeknek a visszaemlékezéseknek az írója 48 órája tartó hóförgetegben, hótorlaszok között, kihalt utcákon küzdötte magát a Felsőlöverekben lévő kertjébe, hogy ott a verandaasztalon napraforgómagot, dióbelet és faggyút teríthessen az éhező cinkék, kuszkák és süvöltők elé, miközben Assisi Ferencre gondolva szelíd dicséretet mondott a madarakra, mivel azok nem embermódra viselkednek, hanem menten riasztják az egész cinketársadalmat, amint valamelyikük meghallja a kerti ház zárjának csikorgását és a magok kopogását az asztalon.

II. rész, XIV. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. december 17.