Kéretlen vendégek

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A gyárakban külön gond volt a minduntalan érkező szovjet látogatók, szakmai titkokat kutatók, tapasztalatcsere ürügyén csellengők fogadása, ellátása, elhelyezése. Az ebédet ilyenkor az Öntödében lévő mérnöki lakásban tálaltuk, lehetőleg szűkre szabott szeszkeret között, de annál több felesleges beszéddel körítve. Mivel mindent nekem kellett tolmácsolnom, engem ezek a látogatások kétszeresen fárasztottak, eltekintve attól, hogy rendszerint a szabad idő rovására mentek.

Ebben az időben már volt egy eléggé lestrapált Fiat személyautónk, az addig használt két különféle eredetű fél-fél bricskából összetákolt személyszállító alkalmatosság helyett, melyet két, nem éppen becsületes úton szerzett lovacska húzott. Hányszor kellett ezzel a felemás bricskával, később az autóval késő este várni a pesti vonatot a bejelentett vendégekkel, akik sokszor órákat késtek, mert az „Arccal a vasút felé!” jelszó még nem tudta leküzdeni a közlekedési nehézségeket.

Két ilyen vendéglátás emléke ma is él bennem.

Egyszer, amíg a levesre várva, görcsösen igyekeztünk beszélgetni vendégeinkkel, az oroszok egyike, egy fiatal, szemináriumi bölcsességekkel degeszre tömött, öntelt valaki, a különféle világnézeteket firtatva s azok mibenlétét nekünk, az elmaradtaknak magyarázva, azt kérdezte tőlem, hogy én milyen filozófiai elvet vallok:

- Ja idealiszt – feleltem nyugodtan.
- Sto! Idealiszt?! – hördült fel az ifjú rákvörösre dühödten, és elképedve nézett hol rám, az eretnekre, hol idősebb társára. Amikor azon semmiféle felháborodást nem vett észre, az ifjú úgy mutatott rám, mint az apagyilkosra:
- Nem hallod!? Azt mondja, hogy ő idealista! … Idealista!! Hát hogy állhat egy szovjet gyár élén egy idealista?! - Csak nyugalom – intette le mosolyogva az idősebb. – Nem lehet mindenki boldog materialista, marxista. Majd idővel talán ő is azzá lehet. Sose izgulj emiatt, Pjotr Petrovics. Egyelőre még vedd tudomásul, hogy a világon több az idealista, mint a materialista, de mi szaporodunk, ők meg fogynak.

A második esetnek nem nagyon ízléses hőse Klein Feri volt, igazgató társam. Bár a szovjet csapatok szabadították ki a munkaszolgálatosok táborából és buzgó tagja volt a Kommunista Pártnak, Feri nem nagyon rokonszenvezett az oroszokkal. Ahol csak lehetett, csípett rajtuk, nemegyszer, – mint most is – elég sokat kockáztatva.

Megint vendégeink voltak. Két ferdeszemű mongol-szovjet tiszt, akik a lágyvasöntést akarták tanulmányozni.

Békésen ebédeltünk, amikor Feri egyszer csak felállott, fogta a borospoharat és odaszólt nekem:
- Légy szíves, fordítsd, amit mondok.

Egyet köhintett, aztán a két mongolra mosolyogva, ünnepélyes hangon rákezdte:
- Tisztelt kutyafejű elvtársak! Bár senkisem hívott benneteket és hívatlan vendégnek az ajtó előtt a helye, mégis – mit tehetnék mást? – üdvözlöm kajlalábúságtokat Sopron városában. (Intett, hogy fordítsam.)

Mi többiek megdöbbenve hallgattuk ezt a nem mindennapi köszöntőt, de a mongolok már várakozva felém fordultak, várva a fordítást. Mélyet lélegzettem, aztán „fordítottam”:
- Igen tisztelt vendégeink! Mindnyájunk nevében örömmel üdvözlöm Önöket tanulmányútjuk alkalmával Sopron városunkban.

A többiek nem értették az orosz szavakat, csak fellélegzettek, amikor a két vendég meghajlással köszönte meg az üdvözlést. Feri, vérszemet kapva, emelt hangon folytatta:
- Da ha már a nyakunkra küldött valami ferdeszemű ördög, akkor ne felejtsétek, hogy nem egyhamar kerültök ehhez hasonló finom társaságba.

Én meg fordítottam szabadon: Remélni szeretnénk, hogy lágyvasöntödénkben sok olyan dolgot láttak és tapasztaltak, melyeket majd otthon gyümölcsöztetni tudnak. Feri, látva az arcok vészes vörösödését az elfojtott nevetéstől, jobbnak látta véget vetni a kockázatos tréfának. Ezért poharát a két mongol felé lendítve, derűs meghajlással így fejezte be köszöntőjét:
- Sajnos, kancatej hiányában csak silány soproni vörösborral koccinthatunk, amiből viszont csak keveset hagytak meg a felszabadító elvtársak. Mindazonáltal érzéseinket abban a kívánságban foglalom össze: akkor lássunk benneteket, amikor a hátunk közepét. Prosit! Én is svungban voltam már, tehát folyékonyan fordítottam:
- Emelem poharamat s benne a híres soproni vörösbort mai kedves vendégeink egészségére, kívánva nékik eredményes tapasztalatgyűjtést és szerencsés hazatérést hazájukba. Prosit! A poharak összekoccantak, a két mongol meghatottan hajlongott és köszönőszavakat motyogott, mi pedig, mélyen a paprikás krumpli fölé hajolva nyeltük a nevetést. Feri elismerőleg sípcsonton rúgott az asztal alatt és széleset mosolygott.

Augusztusban, amikor Párizsban megkezdődött a békeértekezlet, s mikor Nürnbergben, Budapesten és egyéb városokban folytak a nagy perek a háborús bűnösök ellen, hogy azok majd Keiteltől Streicherig, és Szálasitól Imrédyig októberben a fogházak kivégzőudvarán végződjenek, míg a legfőbb bűnösök saját maguk hóhérjai legyenek, tehát augusztusban már sikerült néha-néha elszabadulnom a soproni erdők mélyére, hogy ott újra magamra találjak.

Második rész, Felkél a vörös csillag

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. április 30.