Brodyban, ahol kezdetét vette az orosz szélesnyomtávú vasút, áttettek a tisztekhez egy III. osztályú kocsiba, melynek üléseit hárometázsú fekvőhellyé lehetett átalakítani. Átadtuk, magunkat a heverés gyönyörűségének és élénk beszélgetés közben robogtunk mind mélyebbre az ismeretlen Orosz Birodalomba.
Hosszú hetek óta ez volt az első nyugodt éjszakám. Mintha a viharból kimenekülve egy csendes öbölbe kerültem volna. Hosszú hónapokon keresztül pillanatemberkék voltunk, a pillanatnyi örömök epikureusai. Mért is gondoltunk volna a holnap fenyegető lehetőségeire? Most sem emésztettük magunkat az előttünk álló lehetőségek kiszínezésével, hanem élveztük, hogy száraz deszka van alattunk, tető felettünk, és vasúti kerekek ritmusára figyelhetünk. Sorsunk sűrű felhői közül kikacsintott a hold.
***
A következő nap reggelén vonatunk befutott Kijev pályaudvarára. Jól kipihenve, éber érzékekkel léptünk ki őreink között a magasan fekvő főpályaudvar előtti térre. Mesevilág tárult elénk. A mélykék égből aranyló napsugár csurgott a hófedte tetők tengerére. A nagyhercegek egykori fővárosa hetven templomának arany és zöld hagymakupolái szikráztak a fényözönben. Minden ház ormán kék-fehér-piros zászló lengett, felettük a kémények száján mozdulatlanul álltak a füst fehér vattagomolyagjai.
Kijev ünnepre öltözött – Minden Oroszok Cárjának látogatását várta. Mindenfelé díszegyenruhás tisztek rohangáltak, csengős trojkákban prémekbe csomagolt szép nők suhantak az úttesten, a fagyos levegőben távoli zenekarok melódiái bongtak, a járdákat ellepte az izgatott tömeg. Mi pedig szédülő fejjel lépkedtünk bajonettek között az úttest közepén. Keresztül-kasul vezettek bennünket az utcákon, hogy látványunk fokozza a tömeg dinasztikus lelkesedését.
***
Látványos kényszersétánk több órán át tartott. Végig a Krscsatikon a Zsófia katedrálisig, onnan a Városházáig, szép parkokon át, ahol a zsákmányolt ágyúk álltak, az elővárosokba, hol európai, hol ázsiai formák, színek és emberek között, egy kétéltű, kétlelkű városon keresztül vezetett utunk.
Hirtelen, éppen amikor egy széles boulevardnak a túlsó oldalára igyekeztünk, kozákok vágtattak végig az utcán és bekergették a járókelőket a házakba. Pillanatok alatt teljesen kiürült az utca és a balkonok, minden ablak becsukódott, csak mi álltunk értetlenül őreink között, akik fejvesztetten pillantottak jobbra-balra, nem tudván mitévők legyenek velünk. Ekkor a sugárút végén egy nyitott autó tűnt fel. Benne és lépcsőin ünnepélyesen öltözött férfiak álltak és szigorú szemmel figyelték az utcát és a házakat. Amikor minket megláttak, izgatottan kiáltozni kezdek őreinkkel.
– A cár jön, az Atyuska! – jajdult fel kétségbeesetten őrvezetőnk, de eltűnésre már nem maradt időnk, mert máris feltűnt a távolban a császári autó. Erre az őrök dühödt lökdöséssel sorba állítottak bennünket a járda szélén, és mutatták, hogy feszesen, tisztelegnünk kell. Hangtalanul gördült az autó mind közelebb. És ekkor a repülőfőhadnagy halkan azt súgta.
– Fiúk, nálam még van egy töltött pisztoly!
Megállt a vér bennünk, de a lassan haladó nyitott cári autó ekkor már a vonalunkig ért, és mi feszesen szalutáltunk. II. Miklós cár fáradt kék szeme végigsiklott rajtunk, – úgy éreztem, hogy egy pillanatra találkozott a tekintetünk – kezét sapkájához emelte, majd mint valami fantom, az utolsó Romanov tovatűnt sorsa ködeibe. Csak néhány pillanatig tartott az egész, de mi még napokig beszéltünk arról, mi történt volna, ha az a pisztoly működésbe lép. A következményeket aligha ismertük volna meg, mert a kozákok azon nyomban vagdalt húst csináltak volna belőlünk.
***
Késő délután volt, amikor végre bekísértek bennünket a város felett magasodó pecserszki várba, ahol egy májbajosnak látszó őrnagy vette át csoportunkat. Amikor én következtem és a rangfokozatomat kérdezte, az oroszul elég jól beszélő repülőfőhadnagy felelt helyettem. –Tiszti aspiráns – mondta, és a muszka őrmester nevem mellé beírta, hogy „kagyett", vagyis hadapród. A rangjelzést előírás szerint, már a harctéren is szürke selyemszövettel letakarva viseltük, így nem látszott a két fehér selyemcsillag a kadéti sávok és csillagok helyett.
Egy pillanatig tétováztam, helyesbítsek-e, de a főhadnagy pillantása leintett, s így bevonulhattam a tisztek kvártélyára. Ez a csalárdság talán az életemet mentette meg, de egyben kínzó féreggé lett, amely fogságom számtalan óráját még jobban megkeserítette, mert a rangbitorlással járó örökös félelem terhével súlyosbította az amúgy is elég nehéz keresztet.