Valahányszor egy-egy fejezet után leveszem a szememről a bűvös hengert és a múlt csillagképei helyett a jelenben nézek körül, valami szédülésféle fog el, mintha szemüveg nélkül kellene tájékozódnom.
Az öregkorban az ember nemcsak a térben válik távolbalátóvá, hanem időben is. Élesebben látja azt, ami régen volt, mint azt, ami a közelmúltban történt. A múltat bevilágítja az akkor még végtelennek érzett jövő, a jelent elhomályosítja a tudat, hogy a jövő talán már csak arasznyi. De nem engedek. Vaksin is nemcsak nézni, hanem látni is akarom a jelent. Megérteni is szeretném új jelenségeit, ami nem mindig sikerül. Napi sétáimon, amelyek váltakozva felölelik az egész város területét a Felső-lőverektől a Szent Mihály-templomig és Bánfalvától a Kurucdombig, hol az öröm hevít, hol a melankólia legyez, amikor mindenfelé látom az új épületek sokaságát, az új családi házakat, melyekben fiatal szülők rendezkednek be gyermekeikkel egy hosszúnak remélt életre. Ami ő előttük áll, az immár nagyrészt mögöttem van: boldogság, szenvedés, siker és csalódás. Jól van ez így, hisz nem is vágyom újra kezdeni ezt az életet, amelybe két világháború, két forradalom, az emberi szenvedés és gazság addig elképzelhetetlen tömege zsúfolódott bele. Jól van, de erre gondolni mégsem jó. Aki azonban az életéről ír, annak másodszor is szembe kell néznie élete árnyaival és még egyszer sütkérezhet a múlt napfényes szakaszain, anélkül, hogy az elmúlás minden nap jelentkező gondolata összetörné.
***
Harminc éves voltam abban az esztendőben – 1923-ban - amelyben a Deák téri családi házból, ahol húsz évet töltöttünk, át kellett költözködnünk a Mező utca egy kis családi házába, mert a Deák téri házba maga a háziúr költözködött be. Ez a Mező utcai ház melankóliám és depresszióm méltó kerete volt. Fátlan, sivár mellékutcában állt, szemben egy vadító sárgára mázolt emeletes házzal, s bár a három szoba elég lakályos volt és egy kis zárt kert is tartozott hozzá, mégis az egész együtt fullasztónak hatott rám. Mintha egy barátságtalan tó fenekén kellett volna élnem tökéletlen kopoltyúkkal.
Hat évet töltöttem itt állandó belső izgalomban és beteges szorongásban, de ez a hat év mégis – vagy éppen ezért – életem legtermékenyebb szakaszai közé tartozik, mert ekkor írtam verseim zömét s egy regényt, és innen indultam első nagyobb utazásaimra Párizsba és Olaszországba.
Keskeny szobámban, az utca süket éjszakai csöndjében ültem az íróasztallámpa fénysátra alatt és róttam a betűket, hogy másnap elvigyem Margitnak megmutatni. Időnként Varga Feri zörgetett be hozzám és messze éjfél utánig tartó beszélgetésekben birizgáltuk az élet rejtélyeit.
II. rész VII. fejezet