Korneuburg, a Wörth-i tó, Grác

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Korneuburgban, ebben a kedves kis Duna menti városkában, Pepi özvegye és fia áradó szeretettel fogadott. A mese folytatódott, mert családi házuk egy középkori, részben még gótikus emeletes épület, egymástól lépcsőkkel elválasztott óriási szobákkal, boltíves kapualjjal, az évszázadok által lekoptatott lépcsőkkel; azonban mindez a romantika a mai modern lakás- és konyhakultúra minden vívmányával büszkélkedhet.

Virágot vittünk Pepi sírjára, kedves hegye, a Bisamberg alján, és a sír mélyéről próbáltam felidézni szőke üstökű, kékszemű kedves alakját, a szibériai szenvedések közt kivirult barátság melegét és a Nankai-marun Vlagyivosztoktól Triesztig töltött két hónap hajóút emlékeit, s azokon túl addig, amíg végre Hütteldorfban átadhattam Pepit időközben elözvegyült édesapjának.

Csak egy napot töltöttünk náluk, este már visszavitt a gyorsvasút Bécsbe. Aztán eljött a nap, amikor a kora reggel júniusi frissességében a Semmeringen kanyargott velünk a vonat. Mária szemének ragyogásában tükröződtek a hegyek, a viaduktok, a hegyi legelők, az egész újjászületett világ.

Mürzzuschlagban már vártak a gráci rokonok, Erika és férje Rudi, kislányuk Dagmar. Elénk jöttek autójukon, hogy egy kis barangolásra invitáljanak mielőtt Grácba mennénk. És így az a nap Máriazellben telt el, ezen a mondén üdülőhellyé lett zarándokhelyen, ahol a templom már alig látszik ki a luxusszállók közül. Visszafelé az Erlauf-tónál ittuk meg Coca-Colánkat, aztán a Hochschwab és a Hochlantsch alatt, tíz évet fiatalodva, robogtunk a gráci Schlossberg felé.

***

Az alpesi réteken vadvirágok remegtek a szélben, a napok emlékcsokorba gyűltek. Ebből hadd vegyek néhány szálat.

… Két órája szalad velünk vasárnapi frissességgel a fehér VW, eleinte napfénnyel kibélelt zöld völgyekben, később – elhagyva az autóutat – kanyargós, szűk hegyi utakon mind feljebb, a csöndbe, a magányba. A szem kóstolgatja az erdőszéleket, fennsíkokat, alpesi réteket. Egyik csábítóbb, mint a másik, de még egyik sem az igazi. Az igazihoz akkor érünk, amikor jobbra alattunk már csak sejtelemmé válnak a kék hegyvonulatokkal koronázott völgyek, amikor már úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk ezen az illatos, fénytől részeg világon.

Egy kis tisztáson, vihartépte fenyők árnyékában letáborozunk. A VW-ből előkerülnek asztal, székek, heverők, napernyők, csupa tarka, rikoltó színű vidám bútor, az asztal megterül a termoszokban hozott sült csirkékkel, köretekkel, a hűtőtáskák előadják a hideg italokat és mi fejedelmi környezetben átadjuk magunkat a legősibb szertartás – a lakoma örömének.

Ebéd után alvás, olyan mély és önfeledt, amilyet csak a szerelem perceit követő órák és a hegyek szellőfésülte tisztásai adhatnak. Felébredve és egy csésze feketekávéval talpra állítva, a természet nagy TV-ernyője előtt gyönyörködünk a fehér felhőgomolyok úszásában és árnyékuk vándorlásában a hegyoldalak és ormok fölött, a sasok körözésében, az alpesi tehenek kolompjának althangú csengésében és – minden ellenkező híreszteléssel szembeszállva – erősítgetjük, hogy igenis – a világ gyönyörű és élni jó!

… Fent ülünk Máriával a Schlossberg peremén, a sziklafal egyik kiugróján. Padunktól balra a kalapos, zömök Óratorony terpeszkedik. Tarkakarikás óralapszemeivel barátságosan nézi a lábánál tolongó stájerruhás falusi kirándulócsoportot, aztán játékosan rájuk ijeszt néhány döngő óraütéssel. Alattunk a mélyben a Mura széles ezüstszalagja kanyarog Graz tornyai és mohos háztetői között, köröskörül pedig a hegyek halványkékbe fakuló koszorúja öleli karéjba a várost, amelyben jó lenni, mert szépség és jóság egyesül benne.

Valahányszor futja a futó időből, néhány órát itt töltünk a Schlossberg árnyas útlabirintusában. Elnézzük fent a szabadtéri színpadon, hogyan szerelik a Cigánybáró díszleteit, az óriási gólyafészkeket a háromméteres gólyákkal. Nyugdíjas voltunk jogán el-elüldögélünk a nyugdíjasok városának kényelmes padjain vagy lesétálunk az óriási Stadtpark virágágyásai, facsoportjai és stájerzöld pázsitrétjei közé.

Hazatérés előtt még egy órát töltünk a Joanneumban, ahol az idősb Pieter Breughelnek néhány tenyeres-talpas élettel telített remeke függ, vagy a Karmeliterplatz és a Sporgasse öreg házaiban gyönyörködünk, hisz olyan ez a város, mint egy gazdagon megrakott büféasztal, ahol a vendég gondtalanul gyűjtheti tányérjára a finomságokat és hörpölheti hozzá a szellemet pezsdítő nemes italokat.

… Reggel azzal a szívszorító érzéssel indultam el Grácból, hogy viszontlátom ifjúságom egyik kedves scenáriumát. A Packstrasse folyton emelkedő kanyarjain és hajtűkanyarjain igyekezett a VW a Wörthi-tó felé, úgyhogy Máriát elfogta az autóbetegség. Klagenfurtban, a Lindwurm közelében egy gyékénnyel bélelt modern vendéglőben pihentük ki a kanyargós út fáradalmait, aztán indultunk tovább Krumpendorfon, Pörtschachon át Veldenbe. Az emlékek úgy szálldostak körülöttem, mint a molylepkék, amikor hosszú évek után kinyitjuk a ruhásszekrény ajtaját. Az emlékeket bizony összerágta az idő, amely körülépítette a szép tavat, alig hagyva egy-egy rést a természet számára.

Maria Wörthben, a tóparti vendéglő teraszán ülünk és míg a többiek vidáman beszélgetnek, én lemegyek a vízhez, a Wörthi-tó csípősen frissítő vizéhez. Innen, a félsziget csúcsáról végig látni az egész tavat a Hohe Tauern méltóságos háttere előtt.

Jobbra, egy öböllel odébb, Sekirn fekszik a part meredek lejtőjén. Keresem szememmel a Wienerheim két nagy épületét, de nem találom. Errefelé is megváltozott minden. A meghitt régi helyébe a ridegebb új tolakodott, a csöndet kiszorította a mai ember szeretve-gyűlölt lármája. Közel negyven évvel ezelőtt, amikor két boldog nyár néhány hetét odaát töltöttem Sekirnben, a Wienerheimen kívül alig állt még épület. Ma az egész part szorosan tele van tűzdelve villákkal, szállodákkal. Az erdőmenti úton, melyen esténként átgyalogoltunk a lányokkal Maria Wörthbe, a kávéházba, ma szakadatlan sorban áramlanak az autók, mint erekben a vérsejtek. Mind csalódottabbnak éreztem magam, ahogy Mária Wörthből átnéztem Sekirn felé és azt vártam, hogy integessenek a hajdani fürdőzések és éjszakai csónakázások cinkos barátnői: a karcsú, barna Binze, a madonnaszépségű Anna, a Két Ther-leány, kiknek neve bizony már elsikkadt az emlékezetből. Nem integetett senki. Más volt, idegen volt minden, a Mária Wörth-i szép öreg templom csakúgy, mint az idegenforgalmi kaptárrá lett szép tó.

Odahaza majd előveszem a rajzokat, melyeket a Wienerheim ablakából készítettem Maria Wörthről 1928 nyarán, tehát harminchat évvel ezelőtt, amikor az előttem álló élet még végtelennek tűnt és elképzelhetetlen volt, hogy mint 71 éves öregúr fogom majd egyszer keresni a múltat Mária Wörth öreg templomának lábánál.

És mégsem szomorodtam el. Nem is vágytam vissza a múltba. Tökéletesen meg voltam elégedve a jelennel, melyet a hazaúton a lenyugvó nap sugaraitól kigyulladt Karavankák hegylánca ünnepi fénybe borított.

***

Következő este a bombázások után fényűzően helyreállított gráci operaházban ültünk Máriával az első sorban, közvetlenül a karmester mögött.

A rokonok megható igyekezettel mindenből a legjobbat akarták nyújtani, mintegy kárpótlásként, vagy vezeklésként, amiért ők egy „jóléti állam” boldog polgárai, míg nekünk –hitük szerint – ennek ellenkezője jutott osztályrészül. Ezért elhalmoztak, – zavart magyarázkodás és bocsánatkérés között – mindenféle értékes ajándékkal, s ezért ültettek az operában is a legjobb helyre.

A Cavalleria rusticana-t és a [Bajazzókat] adták parádés szereposztásban. Régen volt, hogy operában ülhettem. Bécsben a Szöktetés a szerájból, Budapesten a Turandot volt utolsó operai élményem. Szinte szűzi füllel ittuk magunkba a minden ízében jól ismert két opera szépségeit, de élveztük a szünetben a foyer nemzetközi közönségét is: remek termetű, estélyi ruhás fekete diáklányok, apró japánok, a gráci egyetem egzotikus hallgatói népesítették be a termeket.

Megint máskor a Schöckl széljárta fennsíkjára vitt a drótkötélpálya és a barangolást befejező ebéd alatt a kétemeletes, fekete faerkélyekkel övezett vendéglő teraszának egyik szélvédte sarkából gyönyörködtünk a stájer hegyek sokszínű hullámverésében.

Mikor pedig lejárt az időnk, autón vittek vissza a Wechselen az ifjúkori emlékekkel telített aspangi völgyön át a Sopron melletti kelénpataki határátlépőig. A határsorompó felemelkedett előttünk, aztán leereszkedett. Rudi, Erika és Dagmar a túlsó oldalról könnyezve integetett, mi ketten pedig minden keserűség nélkül azzal a tudattal tértünk vissza szűkebb, szerényebb világunkba, hogy az elmúlt napok életünk legértékesebb emlékeit gyarapították. A tömött bőrönd és Mária karján egy szép sakálbunda, melyre a vámosok ügyet sem vetettek, az érzelmi emlékeket hatásosan keretezték.

II. rész, 14. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső

Mascagni Parasztbecsület, illetve Leoncavallo Bajazzók című operái.

A bejegyzés létrehozása: 2019. február 25.