Néha elvittek látogatóba dédanyámhoz, aki a Kisvárkerület túlsó oldalán lakott egy birsalmaszagú lakásban hajadon lányával, Rézi tanttal, és naphosszat {az ablakai alatt zsibongó piac} életét figyelte szorgalmas kötögetés közben. Arcát már nem tudom visszaidézni, csak hervadt ujjainak simogatását érzem még.
Egy napon aztán a család felnőtt nőtagjai fekete, fátyolos ruhába öltöztek, és sokat sírtak, apám pedig cilindert tett fejére, széles fekete szalaggal, és minket Rozira bízva, elmentek valahová. Nekünk azt mondták, hogy meghalt a dédmama, legyünk csöndesen és gondoljunk rá. Nem értettem, hogy mit jelent az, hogy „meghalt", mert a halál eddig még nem keresztezte utamat.
…
Nagyanyám az evangélikus konvent egyik Templom-utcai házában kapott kétszobás özvegyi lakást. Itt élt húgával, a dédmama halála után egyedül maradt, szótlan és rejtélyes Rézi tanttal, az ódon, bolthajtásos lakásban, állandó kávéillatban, és az ablakban ülve kötögetett. A szűk utca minden járókelőjét szemüvege felett szigorúan szemügyre vette, miközben ujjai szünet nélkül mozgatták a kötőtűket. Kint, a kazamataszerű, sötét konyhán Káti, a mogorva, hórihorgas bejárónő (akit gyermeki képzeletem a boszorkányok közé sorolt) csörömpölt az edényekkel és főzte a kávét.
Mint a mesebeli vénasszonyok vállán a fekete macska, úgy gubbasztottam én szokott helyemen, nagyanyám mögött, a széktámlán, és egy kötőtűvel a kontyát birizgáltam, így figyeltük együtt az utcát, melynek élete kifogyhatatlan kérdésekre ösztönzött.
- Ki az a bácsi a fekete szoknyában azzal a két fehér partedlivel?
- Az a Brunner nagytiszteletű úr.
- Mért nincs nadrágban?
- Mert pap. Most megy a templomba prédikálni.
- Melyikbe megy?
- Ide a mienkbe, az {evangélikusba}.
- Mért nem megy {a kétágú templomba}?
- Mert az katolikus templom.
- Miért katolikus?
- [Kind, du machst mich verrückt mit deiner ewigen Fragerei! Schau!] Egy kis kutya.
- Hundi! - javítottam ki, mert már tudtam, hogy a nagyanyámnál a kutya nem kutya, hanem Hundi.
Ez megint valami érthetetlen volt: magyarul – kutya, németül – Hund! Mi az, hogy „magyarul"... vagy „németül"?... És mért kutya a kutya, akár nagy, mint a borjú, akár kicsi, mint az én játékkutyám? Akár hosszúszőrű, akár sima, fekete vagy fehér...?
- Te is kicsi vagy és sötét hajú, a Brunner bácsi meg magas és fehérhajú - és mégis mindketten emberek vagytok.
- Te is, nagymama?
- Én is, de én asszony vagyok, a Brunner bácsi meg férfi… Te is férfi leszel, ha megnősz.
Tűnődve kapargattam nagyanyi fejét a kötőtűvel és próbáltam rendet teremteni ebben az összevisszaságban.
- Az ki? – kérdeztem, a falra mutatva, ahol ovális aranykeretben egy szép, fiatal nő képmása függött.
- Az én vagyok – felelte nagymama mérhetetlen csodálkozásomra.
Előre hajoltam, hogy jobban láthassam arcát és összehasonlíthassam a képpel.
- Nem is igaz! – állapítottam meg kíméletlenül.
- [Du dummer Bub!] – tört ki nagyanyám. Amikor azt a képet festette a Fleischmann, akkor én 18 éves voltam és mindenki a „szép Barbarának" nevezett. Még a király is, amikor itt járt, és én nyújtottam át neki a virágcsokrot, azt kérdezte a polgármestertől: [„Wer ist das schöne Kind?"]
Gyermek, megbolondítasz az állandó kérdezősködéseddel! Nézd!
Te, buta fiú!
Ki a szép gyermek?