1927. január elsején hivatalosan holttá nyilvánították a kimúlt koronát és bevezették a pengő-valutát. 12.500 koronáért 1 pengőt kaptunk. De így legalább végeszakadt az idegtépő inflációnak és a gazdasági élet új síneken újra nekilendülhetett. Sopront hátországának elvesztése amúgy is nyomorékká tette, miért is a város vezetősége lázasan törte a fejét, mivel pótolhatná az elapadt bevételi forrásokat.
Kint a nagyvilágban tovább fonták a politikai párkák az emberiség jövőjének silány fonalát. Rómában Bethlen és Mussolini aláírták a magyar-olasz egyezményt. Lord Rothermere a Daily Mailben szót emelt a trianoni béke revíziója érdekében, Lindbergh pedig elsőnek repülte át az Atlanti óceánt s ezzel megnyitotta a transzóceáni rendes repülőjáratok ma már régen magától értetődő lehetőségét.
A gyár életébe már belecsiszolódtam, persze néhány él és sarok feláldozása árán. Végeztem a munkámat lelkesedés nélkül, de becsületesen, jutalmam, a Margittal töltött esti órák és utána az íróasztalnál folytatott néhány óra reményében.
Lelkileg viharos volt ez az 1927-es év. Erős napsütésre ólmos felhők következtek, szép szárnyalásokra szinte végzetes lezuhanások. Hét év óta voltam már idehaza. Elég hosszú idő ahhoz, hogy a fogságban szerzett depresszióim végre elmúljanak. De éppen az ellenkezője történt. Amikor meghallottam, hogy egyik hadifogolytársam most, hét év után esett áldozatául a Szibériából hozott lelki válságnak, megdöbbentem. Nemsokára egy második tragikus esetről értesültem. Erre fel amúgy is ingatag egyensúlyom teljes felborulással fenyegetett. Valami dermesztő szorongás lett úrrá rajtam. Este, lámpaoltás után az ágyban kivert a hideg veríték, mert eszem állandóan az érthetetlen lét beretvaéles élén küzdött a szédüléssel és lezuhanással az irtózatos semmibe. Reggel, ébredéskor pedig szinte emberfeletti erőlködésre volt szükségem, hogy vállaljam egy újabb nap hiábavaló terheit.
Kínjaimról senkinek sem szóltam, még Margitnak sem. Orvoshoz nem mentem, mert úgy éreztem, hogy bajom hivatalos beismerése egyben halálos ítéletem is. A család már megszokta hallgatag viselkedésemet és inkább Kálmán öcsémmel volt elfoglalva, akinek idegzetét a serdülő korban elszenvedett háborús évek erősen megviselték, úgy hogy időnként amnéziás állapotba került. Emiatt a családi légkör nyomasztó volt. Kálmán is, mi is állandóan egy-egy újabb görcsös roham bekövetkeztétől rettegtünk. Kálmán, aki nem volt küzdő természet, a tanulásban keresett vigaszt és az átlagot messze felülmúló általános műveltségre tett szert, ám rokonszenves megjelenése mindig mintha valami felhőbe lett volna burkolva. Vizsgálta bécsi professzor és több magyar orvos. Soká nem jelentkezett eredmény, végül a rohamok ritkulni kezdtek, majd teljesen elmaradtak. Megmaradt azonban Kálmán aggodalmas, nyomott kedélye, állandó félelme az élettől. A családon belül tehát nem remélhetett gyógyulást.
Ekkor eszembe jutott, hogy akaraterőm már többször átsegített nehéz helyzeteken. Mikor tehát nem találtam menedéket sem a teológusok, sem a filozófusok tanításaiban, amikor az indus világszemlélet és Bo-Yin-Ra akkor divatos könyvei is csődöt mondtak, akkor összeharaptam fogaimat és akaraterőmet két marokra fogva elhatároztam, hogy kirántom magam a lelki ingoványból, ahogy Münchausen báró saját copfjánál fogva húzta ki magát a mocsárból.
Kapóra jött az akkor megjelent könyv: Coué: Önszuggesztió. Áttanulmányoztam, aztán konok csökönyösséggel nekiláttam, hogy meggyőzzem magam arról, „Napról-napra jobban érzem magam, napról-napra jobban érzem magam..." És így tovább a nap és az éjszaka minden szabad pillanatában, olyan állhatatosan, ahogy a buddhisták mormolják az „O mane padme hum"-ot.
És – csodák-csodája – néhány hét után kezdtem magam jobban és biztosabban érezni. Nekibátorodtam és az Essexek jelszavát: „Do what you fear! – Tedd azt, amitől félsz!" – követve, olyan helyekre kényszerítettem magam elmenni, ahová eddig nem mertem. Szmokingot öltöttem és a Kaszinó nagytermének ajtó közeli erkélyülése helyett beültem a parkett bársonypamlagai közepére, s bár nem egyszer kivert a hőség a klausztrofóbia fojtogatásától, mégis kitartottam és végül diadalmasan távoztam a hangverseny végén.
Most már módszeresen vettem fel a harcot idegeimmel szemben. Vasfegyelemben tartottam testemet, reggeli tornával és hideg fürdővel, nyitott ablakkal, sok sétával és légzési gyakorlatokkal edzve magam; másrészt állandó szellemi elfoglaltságban tartottam az agyamat, pontos órarend szerint ápoltam hat nyelvemet, rendszeresen tanultam irodalom- és művészettörténetet, 12 bel- és külföldi folyóiratot járattam. Állandóan növeltem könyvtáramat, ügyelve arra, hogy abban minden fontosabb mű, lehetőleg az eredeti nyelven, meglegyen, módszeresen zongoráztam, tanulmányoztam a növényvilágot, sokat úsztam, télen síléceken jártam a hegyeket, – nem engedélyeztem magamnak időt a töprengésre és köldöknézésre.
Különös bogár voltam, akaratlanul is titokzatos, és ez már-már terhessé váló vonzóerőt gyakorolt a női nemre, szerencsére annak szellemileg is kíváncsibb részére.
II. rész VII. fejezet