Lovagias ügyek - Újabb utazás

A kényszerű együttélés, a tétlenség, a hőség, a testi és lelki vágyak kezdik kirojtozni az idegeket. Minduntalan viták lángolnak fel semmiségekért, szavak pukkannak, sértések fröcskölnek, s mire a vörös taréjok újra lekonyulnak, kész egy újabb lovagias ügy. Mert – ugyebár – van egy külön, szent tiszti becsület, ezt a falusi tanító, a bankhivatalnok, az ügyvéd, a kistisztviselő és a mérnök az uniformissal együtt magára ölti, vele felmagasztosul, s oly kényes reá, mint a középkori lovag a címerére.

Vesztemre én vagyok az egyetlen a Gondatti-tanyán, akinek a vállán a lovassági pánt sárgállik, a lovassági tiszteket pedig a becsület-kódex sarkantyús papjainak tartja a gyalogos közhit. Nem vagyok ugyan sem huszár, sem dragonyos, sem ulánus, csupán lovas tüzér, ám jobb híján mindig engem kérnek fel komor arccal a bakatiszt mellé második segédnek. Mi ketten ilyenkor kikeféljük zubbonyunkat, [vorschriftosan] feltesszük a sapkát, képzeletben felkötjük a kardot, és átmegyünk a másik szobába – a sértő félhez, hogy a sértett nevében fegyveres elégtételt kérjünk tőle. A sértő merev arccal megnevezi segédeit, akikkel mi ketten összeülünk a szoba sarkában, s mivel – sajnos! – nincs mód azonnali vérontásra, az ügyet a háború végéig bebalzsamozzuk egy jegyzőkönyvbe, melynek alapján majd hazatértünk után a felek karddal vagy pisztollyal lemoshatják a gyalázatot. Lesz, aki hónapokig minden reggel kihajtathat a kiserdőbe néhány golyóváltásra, annyi lesz a restanciája, persze feltéve, hogy közben át nem lyukasztják.

Számomra a legnehezebb, hogy megőrizzem a komolyságomat, amikor Grünwald divatcikk-kereskedő zászlós becsületét kell védelmeznem Halász biztosítási ügynökkel szemben vagy a jámbor Dragincescuét a mérges kis Vetacnik [fiskális] ellen.

A jegyzőkönyvek szépen gyűltek. A tiszti becsület avatott őrizői, a ténylegesek őrizték őket külön e célra készített, erős ládában, melyet a fogolyhumor „szövetségi, vagy frigyládának" keresztelt el, mivel úgy cipelték magukkal táborról-táborra az éveken át, ahogy valaha a zsidók hurcolták magukkal a szent ládát a törvényekkel.

A harctérről számunkra jó hírek jönnek, ezért az orosz parancsnokság elrendeli, hogy a fogoly tisztek nem hordhatják rangjelzéseiket. Le a csillagokkal!

Óriási felháborodás. Vannak, akik búskomorságba esnek, mert csillagok nélkül nem ismernek magukra, és nem érzik magukat embernek. Én viszont így, puszta gallérral érzem magam újra valakinek, s megkönnyebbülve fejtem le az amúgy is letakarva hordott csillagokat a galléromról.

A csillagok helyett egy tisztséget kapok: [menagemeisternek] választanak. Megunták a [sztolovája] kosztját, itthon fogunk kosztolni, s mivel én már költő hírében állok, úgy vélik, én vagyok a legalkalmasabb a fantáziát követelő konyhafőnöki tisztségre.

Ennek a hivatalnak vannak előnyei is. Ugyanis már régen nem mozoghatunk szabadon a városban, csak bizonyos órákban, akkor is fegyveres őr kíséretében. A menagemeister ellenben időn kívül is elmehet bevásárolni a konyhára, egyetlen kozákkal. Így aztán már korán reggel elindulunk: a szakács, aki odahaza boltos, és egyelőre csak az emlékezetére támaszkodva főz, ahogy' otthon a feleségétől elleste, azután én, és végül a kajlabajszú kozák. A városban még bőven van minden, a szatyor gyorsan megtelik mindazzal, amit a gyomor kíván, az árak pedig oly alacsonyak, hogy a havi ellátásra fejenként befizetett 10 rubelből még meg is takarítok valamit a vasár- és ünnepnapi lakomák alkoholkörítésére. Mindenki ismer minket a bazárban, de különösen jóban vagyok a pék- és cukrászüzlet csinos örmény eladónőjével, akinél a reggelihez való süteményt vásárolom. Az a tíz perc a hajnali frissességben, mialatt kacér szemfelvetéssel, évődve kiszámolja a fehér kenyeret, a cukroskifliket, briósokat és egyéb nyalánkságokat, az egész fülledt napot beharmatozza.

Hazaérve az alvók priccse mellé kirakom a süteményadagot, s amint valaki kinyitja a szemét, máris hozza Mihál, Dragincescu daliás legénye, az arany vitézségi érmes őrmester és 300 holdas gazda, a kakaót vagy a teát.

Később, a koplalás éveiben, sóváran gondoltunk vissza a Gondatti ulica dús reggelijeire és ebédjeire. Csak egy dolog mardosta sokáig konyhafőnöki önérzetemet, az, hogy képtelenek voltunk élvezhető fánkot előállítani, az eredmény mindig csak tömör, kis gombócok voltak.

Szeptember végén újabb fordulat állott be sorsomban. Novo-Nikolajevszk egyik elővárosában, Kamionkában élt egy fogoly tiszti csoport, főleg Przemysl-beliek, Jent ezredes parancsnoksága alatt. Amikor egy ízben meglátogattam őket, összebarátkoztam Péterffy Ivánnal, a soproni 9-es Nádasdy- huszárok főhadnagyával, aki felszólított, hogy költözzem át hozzájuk.

Kétnapi gondolkodás után, az orosz parancsnokság hozzájárulásával, búcsút mondtam a Gondatti ulicaiaknak, akikkel sohasem tudtam mélyebb kapcsolatba kerülni, és átköltöztem a Jent-csoporthoz.

Egészen más világba kerültem. Magyar csak kettő volt a csoportban: dr. Zsigmondy és Péterffy Iván. A többiek osztrákok voltak. Olyan meleg bajtársiassággal fogadtak, hogy egy órán belül már teljesen otthon éreztem magamat körükben. Nem mindennapi hely volt ez a kvártély. A nagy faházban egy központi terem körül apró, számozott szobák sorakoztak.

Néhány hónap előtt ez a ház még egy jó hírű bordélyház volt, melynek nagyterméhez és szobácskáihoz bizsergető emlékek fűzték a város tisztjeit, gazdag kereskedőit és [csinovnyikjait]. A háború kitörésekor a tisztes múltú intézményt beszüntették, mivel a férfierőt a központi hatalmak leverésére kellett koncentrálni. így lett a bordélyházból hadifogoly tisztek szállása, s így kerültem én Péterffy Ivánnal a 4. számú szoba sok mindent látott falai közé. A vad ázsiai murik színhelye, a nagy szalon pedig tiszti étkezde és kaszinó lett. A múltnak csak egyetlen tanúja maradt a házban: egy agyoncsépelt pianínó.

Maguk a vesztaszűzek, meghitt otthonukból elűzve, földalatti tevékenységre kényszerültek, s mint a kivert macskák keringtek esténként a ház körül, szirénahangon megkísértve a vacsoránál ülő tiszteket. Nem eredménytelenül.
Voltak néhányan a tisztek közül, akik nemesebb élvezetekre vágytak. Peták főhadnagy figyelemreméltó verseket írt, és ismerte az egész zeneirodalmat. Keim hadnagy festőművész volt, mások sokat olvastak, valamennyién pedig odasereglettek az agg pianínó köré és hallgatták a játékomat órákon keresztül. Anyagi gond senkit sem bántott. A przemysliek tele voltak pénzzel, azon felül náluk volt az ezredkassza is, a többiek pedig csinálták az adósságot.

Ez a gyöngyélet nem sokáig tartott. Már szeptember 28-án mi is elődeink sorsára jutottunk. El kellett hagynunk kedves bordélyunkat, mert az oroszok a novo-nikolajevszki hadifogoly tiszteket vonatra rakták, és kelet felé útnak indították őket.

Ivánnal egy felső priccsen szépen berendezkedtünk a hosszabb utazásra. Az idő már hidegre fordult, lehullott az első hó még mielőtt elértük volna Krasznojarszkot. Éppen az Angara hídján robogtunk át Irkutszknál, amikor meggyóntam Ivánnak kadettságom körülményeit. Nevetett. Megtudtam, hogy csoportunkban még ketten vannak hozzám hasonlóak.

Irkutszk után csakhamar elértük a Bajkál-tó regényes vidékét. Soká állott vonatunk egy kis állomáson, mi pedig sétálva gyönyörködtünk a titokzatos ázsiai tó látványában.

Nyolc napi utazás után. október 6-án éjjel fél háromkor vonatunk megállt egy őrházféle kis épület előtt. Kiszállás!

Megérkeztünk Berezovkára.