Már túl idősek voltunk ahhoz, hogy gyermekáldásra gondolhattunk volna. A véletlen itt is segítségünkre sietett.
Egy napon Mária azzal jött haza, hogy az osztályában van egy csöndes, jófejű falusi fiú, aki bejelentette, hogy nem tud tovább tanulni, mert apja meghalt, földjeik nagy részét elvették, s ezért özvegy édesanyja képtelen tovább iskolába járatni. Mária a sajnálkozástól egészen boldogtalan volt, majd hosszas töprengés után azzal állott elő, hogy vállaljuk magunkra Laci továbbtaníttatását. Én boldogan beleegyeztem, és így Mária kvártélyt szerzett a fiúnak, hétköznapra ebédet a kollégiumban, míg a reggelit, vacsorát és a vasárnapi ebédet tőlünk kapta, zenei, irodalmi és művészeti ismeretekkel együtt.
Takáts Laci minden reményünket beváltotta és soha semmiféle tekintetben sem okozott csalódást. Már évek óta jó állásban lévő okleveles elektromérnök, felesége gyermekorvos. Mindketten olyan emberek, amilyeneknek a szülők álmaikban gyermekeiket elképzelik. Egy fél év óta már tiszteletbeli nagyszülők is vagyunk.
Szerény életmódunk mellett nem voltak anyagi gondjaink sem. Futotta még arra is, hogy Mária a bajba jutott rokonságának gyerekeit is támogathatta. Egyébként is segítettünk, ahol lehetett, titokban, névtelenül, sokgyermekes, nehezen küzdő családokat. Mások megsegítése és az örömszerzés Mária áldott szenvedélye.
***
Ezekben az években az a bizonyos, sokat ócsárolt „középosztály”, az egykori ügyvédek, bírák, tisztek és hasonlók, akik elvesztették állásukat, többségükben bebizonyították, hogy erőslelkű emberek. Vállaltak minden munkát, dolgoztak három helyett és – nem siránkoztak.
A gyárban megbecsült raktári munkások, köszörűsök, csiszolók lettek. Munka után kimosakodtak, átöltöztek és élték az értelmiségiek életét. Ma már szinte valamennyien rendezett viszonyok között, képzettségüknek megfelelő helyen dolgoznak vagy a nyugdíjasok életét élik.
A Rákosi-éra egyik bűne, hogy minden régit – tehát a jót is – kiirtani akaró, bosszúálló és gyűlölködő politikája elriasztotta azokat az értelmiségieket is, akik szívükben demokraták és rokonszenveznek a szocializmussal. Rákosiék elmondhatták magukról, hogy a leghatásosabb propagandát fejtették ki a szocializmus – ellen, de egyben a legsajnálatosabb propagandát az antiszemitizmus – mellett. Sztálin végzetes hibát követett el, amikor az ország élére egy többségében zsidókból álló vezetőséget állított. Ez már magában is visszatetszést szült még azokban is, akik egyébként barátságos érzéseket tápláltak a zsidók iránt és a legélesebben elítélték Hitler zsidóirtásait. Amikor aztán Rákosiék megkezdték elefánttáncukat az érzések és érzelmek porcelánraktárában, akkor a már kialvóban volt antiszemitizmus újra izzani kezdett, persze csak rejtve. A suttogó propaganda akkor kezdte terjeszteni azt a nézetet, hogy kár, amiért Hitlernek nem sikerült ördögi tervét végrehajtani, s hogy „nem lesz még egyszer Auschwitz, mert már Pesten végzünk velük”. Érezték és tudták ezt a józanul gondolkodó zsidók maguk is, akik elítélték Rákosi politikáját, de elítélték azt a mohóságot is, amellyel zsidó testvéreik a fontos és jövedelmező állásokat maguknak kaparintották meg és ezzel tovább szították azt a gyűlöletet, amelynek sohasem lett volna szabad feltámadnia.
***
Mi a gyárban 1951-ig aránylag védve voltunk a Rákosi-éra túlkapásaitól, mert a mindenkori szovjet vezérigazgató, aki higgadtan figyelte a szocializmus építésének már hazulról ismert kinövéseit, távol tartotta a gyártól az AVO-t, bár az egyik általánosan tisztelt munkásvezérnek, a szocdempárt egyik főemberének, Kurz Antalnak elhurcolását és bebörtönzését még ő sem tudta megakadályozni.
Viszont igazgatótársamat, Klein Ferencet, aki közben Katonára magyarosította nevét, még 1949-ben a szovjet vezérigazgató távolította el a gyárból, mert – mint már korábban említettem – nem bírt ellenállni vagyonszerző ösztönének, amit aztán még különféle kapitalisztikus magánvállalkozásokkal tetézett. Egyik legkínosabb emlékem az a nyilvános pártülés, amelyen Katona Ferit megbélyegezték és kitaszították a pártból. Alapjában derék ember volt, nem is követett el mélyebben a becsületbe vágó dolgot, de kabáthajtókájában a pártjelvénnyel pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit a pártszabályzat előírt.
Itt a közelünkben lakott, az Alsólőver utcában, második feleségével és két kis gyermekével, egy elkobzott családi házban. Egyszer disznótoros vacsorára hívott meg bennünket Máriával. (Ő még abban az időben is tudott disznót keríteni valahonnan). Hosszú asztal körül ültünk vagy tizenketten. Rajtunk kívül még néhány pesti barátja volt jelen feleségestül, akik valamennyien nagy étvággyal fogyasztották a kitűnő, de semmiképpen sem kóser véres- és májas hurkákat, miközben szünet nélkül üzleti lehetőségekről beszéltek. Groteszk látvány volt. Máriával kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, bár nagyon kedvesen és közvetlenül viselkedtek. Néhány hét múlva az újság hírt adott arról, hogy az egyik asztaltársunkat, egy pesti ügyvédet, különféle machinációk miatt letartóztatták. Nemsokára rá Ferit is elérte a már felvázolt sors. Budapestre költözött, ott végbélrákot kapott, de még idejében, valami rejtélyes úton családját kimentette San Paoloba és ott, röviddel a megérkezés után, meghalt.
II. rész, XI. fejezet
Közreadja Turbuly Éva