A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

Megvádolva

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

1962-ben, néhány nappal a Balatonra indulásunk előtt, a várakozás örömébe hirtelen beletaposott a rendőrcsizma és a politikától távol csendes örömöket kereső nyugdíjas életünket felkavarta.

Egy június végi délutánon öt komor férfi keltett fel ebédutáni szundikálásomból. Egyikük egy papírlapot tartott elém, amelyről mérhetetlen csodálkozásomra azt kellett olvasnom, hogy alaposan gyanúsítható vagyok fasiszta üzelmekkel. Ez okból házkutatást tartanak.

A mérhetetlen csodálkozást mérhetetlen düh váltotta fel bennem, olyan dühkitörés, amilyen életemben példa nélkül való volt.

- Én?! Fasiszta üzelmek !!? – ordítottam, – én, aki Gestapo-fogoly voltam, akiről mindenki tudja, hogy esküdt ellensége vagyok minden hitlerizmusnak, minden embertelenségnek…!?!

Végül is be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok, és így bele kellett nyugodnom, hogy engem egyikük autón elvigyen a rendőrségre, míg szegény Mária egyedül maradt a négy nyomozóval, akik a házból berendelt két tanú jelenlétében nekiláttak a munkának.

Amíg odahaza folyt a házkutatás, íróasztalom feltúrása és Mária a keresztkérdések tüzében reszketett, azt sem tudván, miről van szó, a két tanú pedig figyelte, hogy a nyomozók nem rejtenek-e el valahol egy pisztolyt vagy más corpus delictit („mert rólunk azt szokták állítani…”), addig a rendőrkapitányság egyik szobájában szemben ültem a rendőrfőhadnaggyal, aki a rítus által előirt cigarettakínálás után elővette az ilyen helyzetben hagyományos fölényes, rejtett fenyegetésekkel terhes hangot.

Ő is, házkutató társai is Győrből jöttek, és csak felületesen ismerték a soproni viszonyokat. Ezért rögtön meg is kérdeztem:
– És nem tartották szükségesnek előzőleg lenyomozni, hogy ki vagyok… hogy egyáltalában feltételezhető-e rólam fasiszta beállítottság?
A válasz egy fölényes kézmozdulat és a „bizonyítékok” elém tárása volt.
Egy sereg silány, különféle színű papírból házilag gyártott borítékot mutatott, rajtuk gyerekes írással egy-egy cím.
– Csak nem tagadja, hogy maga írta ezeket? – szegezte nekem a kérdést.
– De még mennyire tagadom! Ezt csak valami tacskó írhatta.
– Úgy? Minket nem lehet átejteni. Ez elváltoztatott írás, éspedig a maga írása, ahogy ebben a mappában a budapesti írásszakértőnk bizonyítja.
A mappában három gépírásos oldalon az írásszakértő egy állítólag általam írt „Sopron” szó összehasonlítása alapján arra a megállapításra jut, hogy a borítékok címét és a bennük lévő leveleket kétségtelenül ugyanaz a kéz írta, amelyiktől a „Sopron” szó írása is származik.
– Dehát én nem úgy írom a „p” betűt, ahogy azt ebben a „Sopron” szóban valaki írta.
– Itt nincs vita! Két év óta nyomozunk az után a fickó után, aki a pártbizottság és a városi tanács vezetőinek és még egy sor kimagasló elvtársnak ezeket a leveleket küldözi. Most próbálja azt mondani, hogy nem tudja, ki ez az elvtársnő, akihez ez a boríték szól!
– Pedig nem tudom. Járatlan vagyok ezekben a dolgokban. Ott, az a másik név ismerős, azt hiszem a városi párttitkárnak vagy a tanácstitkárnak a neve.
– Nocsak, meséljen tovább!
– Ez a címzett az egyik gimnázium igazgatója, akivel köszönőviszonyban vagyok. Ez meg az utódom a gyárban.
– Szép, hogy beismeri, hogy ráismer.
– Mért ne? Harminc évig dolgoztunk együtt, mindig jó viszonyban. Hívja fel telefonon és kérdezze meg. Kiváló szerszámlakatos volt.
– És mégsem röstellte kicsúfolni?
– Kicsúfolni? Hogyan? Nem értem. Mutassa már meg, mi van azokban a borítékokban!
Felelet helyett felkapta a telefonkagylót: Hát jön már végre a Horváth elvtársnő a jegyzőkönyvet felvenni?! Majd újra felém fordult:
– Miféle újságokat járat?
– A Magyar Nemzetet, Kisalföldet, Élet és Tudományt, Kortársat, Ország-világot.
Már nagyon ideges volt. Láttam, hogy az újságcímeket kisbetűvel írja, kínlódva, úgy hogy egyszerre csak – reccs! – eltörött a töltőtolla. Bosszúsan félredobta és a fiókból elővett egy másikat.
– Szóval! A Magyar Nemzetet járatja… No, akkor már úgy is tudhassa, mi van ezekben a borítékokban.
A borítékokban a Magyar Nemzet napihírek rovatából kivágott, a mindennapi élet visszásságait gúnyoló rajzok voltak, amelyek a címzettekkel valamiféle összefüggésben lehettek. Az én utódomhoz például egy gúnyrajz tartozott, ahol a rajzoló az ajtózárak selejtes voltát gúnyolta ki. A rajz alá a levélküldő ezt körmölte: Ti hülyék, már egy vacak bevéső zárat sem tudtok gyártani!?
De voltak a borítékokban régi folyóiratokból kiollózott Hitler-képek is, körülrajzolva horogkeresztekkel és ilyen szöveggel: SS marschiert! – Lógni fogtok, gazemberek!
Egy darabig hol ezeket a leveleket, hol a főhadnagy elvtársat néztem, közben szorgalmasan tólult a fejembe a vér.
– Hát ilyen buta, primitív firkálmányokkal mernek engem kapcsolatba hozni?! – ordítottam. Hiszen ilyet legfeljebb egy buta kölyök vagy valami félkegyelmű csinálhat! Aki az én nevemet bele merte keverni ebbe a nevetséges históriába, azt a hatóság félrevezetése miatt le kellene zárni!
A főhadnagy riadtan nézett rám. Mintha valami felismerés kezdett volna derengeni benne. Abbahagytam a fel-alárohanást a szobában, visszaültem a helyemre és nyugodtabb hangon kérdeztem:
– Jó, tudom, hogy nem fogják kiadni a nevét annak a hatökörnek, de talán megmondhatja, milyen elgondolás támogatta ezt a feltételezést?
- Az, hogy maga egy letett gyárigazgató, tehát haragszik a gyárra, aztán meg író is… Márpedig csak egy író tudhassa, kinek mikor mit kell írni.
– Ja úgy? Hát – ami az igazgatóságot illeti, a kereskedelmi igazgatói állásokat egy miniszteri rendelet szüntette meg szerte az országban, azért tehát nem a gyár felel. A gyáriak viszont mindent megtettek, hogy megfelelő beosztást adjanak. Már két évvel túlhaladtam a nyugdíjas korhatárt, amikor nagy nehezen, saját kérésemre elengedtek nyugdíjba. Azóta is a legjobb barátságban vagyunk, és minden rendezvényükre meghívnak. Csodálom, hogy ezt eddig nem tartották érdemesnek kinyomozni. Ami meg íróvoltomat illeti, tiltakozom összes írótársam nevében az ellen, hogy ilyenfajta mázolmányok elkövetéséhez írói tehetséget tartsanak szükségesnek. Ilyenformán a házak falára mázolt: „Hüje aki olvassa” felírás mögött szintén „író”-nak kellene rejtőznie.
Vallatóm zavara egyre nőtt. Kínjában addig feszegette a második töltőtollat is, amíg az is reccsent egyet. Erre kivettem a zsebemből a saját golyóstollamat és odanyújtottam neki.
– Nem… nem kell… van még a fiókban… Tudja, ebéd után kézilabdáztunk, attól olyan ideges a kezem.
Ekkor végre megjelent az ajtóban a már többször sürgetett gépírónő.
A főhadnagy egy ideig nézte (szemmel láthatóan erősen gondolkozott), aztán rámordult:
– Elmehet, elvtársnő! Nem lesz jegyzőkönyv.
Láttam, hogy győztem, hogy meggyőztem annak ellenkezőjéről, amivel vádolt. Az is látszott, hogy görcsösen keresi a visszavonulás útját. Végre megszólalt:
– Mondja… szok maga… verseket írni?
– Valamikor, fiatalkoromban írtam, most már nemigen…
– És… mondja csak… mi kell ahhoz, hogy az ember verseket írhasson?
– Hát – elsősorban tehetség… Anélkül kár a gőzért.
– És… hogyan kell verset írni?... Egyszerre az egészet vagy másképp?
– Erre nincs szabály. Ki így ír, ki úgy. Ady Endre sok versét egy ültében írta, mások évekig hordták magukban a vers gondolatát, amíg meg tudták írni. De hát – miért kérdi ezeket tőlem?
És ekkor következett be a bohózati fordulat a drámának indult cselekményben. A főhadnagy elvtárs lesütötte a szemét, mint a szűzlány és büszke szégyenkezéssel kimondta.
– Azért, mert én is szokok verseket írni.
De a váratlan vallomás rögtön visszaváltott a hivatalos hangra, s ezáltal a bennem két hátsó lábára ágaskodó derültség útközben lefékezett.
A hivatalos hang mondta:
– Én most magát hazaküldöm az autón. Mondja meg a többieknek, hogy fejezzék be a munkát. Menjünk le az udvarra.
– Pillanat! – maradtam ülve. – Nekem van még egy-két kívánságom. Először is, arra az esetre, ha még folytatni akarnák az ügyet, ragaszkodom a következő tanúk kihallgatásához… Peel Zsuzsa…
Felkapta a fejét és ijedten rám nézett. A megnevezett ugyanis a pártnak egyik oszlopa, a rendőrség bennfentese és hatalmas termeténél is félelmetesebb szókimondása révén sunyin tisztelt bírálója volt minden hivatalos ballépésnek. Évekig a gyári adminisztrációban dolgozott, tehát pontosan tudta, ki vagyok és már nem egyszer síkra szállt értem.
– Igen, igen… Peel Zsuzsa…
Megadással felírta és hozzá írt még néhány általam bemondott nevet. Csupa prominens párttag nevét.
– Node most menjünk már…
– Még nem lehet. Előbb még adjon felhatalmazást arra, hogy bárhol, bármikor és bárkinek elmondhassam, ami ma délután velem történt.
– Minek az?
– Ez azért kell, mert odahaza nálam már két órája házkutatás folyik. A társasház már tudja, talán már az utca is. Este már az egész negyed arról fog beszélni, hogy engem, mint fasisztát elvitt a rendőrség. Erre a titkos fasiszták boldogan maguk közé fognak számítani, mint értékes gyarapodást és megerősítve érzik magukat világszemléletükben, a nem fasiszták pedig megdermednek a meglepetéstől és tűnődni kezdenek… Látnivaló, hogy ez az egész téves vádemelés nagyobb szolgálatot tesz a fasizmus ügyének, mint ezek az együgyű névtelen levelek. Ezért kell, hogy mindent mindenhol elmondhassak.
Behúzta a nyakát, tördelte a harmadik töltőtollat, aztán megadta magát:
– No jól van. Elmondhatja.

Amikor odahaza beléptem a szobába, úgy néztek rám, mint a hazajáró kísértetre. Három nyomozó a könyvespolcok előtt küzdött a könyvek végtelen sorával, a negyedik az íróasztalom fiókjaiban kutatott. A zongorán garmadában álltak a Magyar Nemzet régi számai, melyeken a kivágott gúnyrajzok üres helyeit szerették volna megtalálni. A két tanú mereven ült a kandalló előtt, térdre tett kézzel, mint két Ramszesz-szobor Egyiptomból.

Elmondtam a nyomozóknak az üzenetet, hogy gyorsan fejezzék be a munkát, aztán röviden elmagyaráztam a tényállást, hangsúlyozva, hogy annak elmondására felhatalmazásom van. De nem jutottam messze, mert máris megjelent maga a főhadnagy és behívta a nyomozók vezetőjét a fürdőszobába. Onnan kijőve, visszaadták az elvitelre már elkészített levelezéseimet és írásaimat, majd kaptam egy igazolást, hogy semmit sem foglaltak le.
– Ha netán alkalmatlanságot okoztunk volna… elnézést kérünk – mondta búcsúzáskor a legkövérebb, tehát a legjobb szívű nyomozó.

Az igazságnak megfelelően meg kell állapítanom, hogy ők már szakítottak a Rákosi-korszak ávósainak kíméletlen módszereivel, emberségesen igyekeztek ellátni kellemetlen feladatukat és nem hagytak maguk mögött házkutatási csatateret.

Még aznap gondoskodtam róla, hogy a társasház lakói és a környék tudomást szerezzen a történtekről, mielőtt még kósza hírek keltek volna szárnyra. Az utcán leállítottak egy része a felvilágosító szavakat kínos feszengéssel és óvatos körülnézéssel hallgatta és sietve odábbállott.

Másnap már kora reggel beállított Peel Zsuzsa. Felháborodva.

– Hallom, igazgató elvtárs, micsoda sérelem érte. Ha tudtam volna, mi készül, idejében kinyitottam volna a szemüket. De ilyenkor nem kell nekik a Zsuzsa véleménye!

Elmondtam, mi történt és Zsuzsa paprikás hangulatban azzal dübörgött le a lépcsőn, hogy egyenesen bemegy és helyre igazítja a fejüket, amit valami hitvány gazember elcsavart… Ő gondolja is, ki lehetett…

II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2019. január 14.

Hozzászólások

Friedrich Rezső képe

Név nélkül:
Ez kisértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amikor valakinek nyugatról (talán jó szándékkal) küldenek/küldtek/ sajtóanyagot, anélkül, hogy kérte volna és abban rendszert bíráló cikk is volt.
Ezért meghurcoltak köztiszteleben álló embereket...(1967)
Elnézést persze, utólag kérnek, amikor már valaki majdnem beleőrül.