Mindennapok a császárvárosban

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Vasárnap délelőttönként a múzeumokat jártam, nemcsak az államiakat, hanem a magángyűjteményeket is: a gróf Czernin képtárat, amelyben akkor még látható volt a holland festészet remeke, Jan van der Meer képe, A festő műtermében; a gróf Harrach galériát, a Liechtenstein-gyűjteményt és a többit, ahol rendszerint csak egy-két áhítatos képimádóval kellett megosztanom a gyönyörűséget.

Magányosan telt el az egész tél. Még a Szilveszter-estét is egyedül töltöttem el egy moziban, majd a [Stephansplatzon] , ahol a [Pummerin] lágy érchangja kongatta el a tizenkettőt, mire a beláthatatlan tömeg szilaj örömmel köszöntötte az újévet. Ez az újév az 1914-es év volt. A végzet kaput tárt a vér és könny korszakának. Hányan azok közül, akik akkor ott a Stock-im Eisen- Platzon kurjongattak és éltették az életet, váltak a következő Szilveszterig csodálkozó halottakká Szerbia és Galícia harcterein, vagy hadifoglyokká Szibériában?!

Hét hónap kegyelmi idő állott még előttem. Ha tudtam volna, talán vadul tépni kezdem az életfa legtiltottabb gyümölcseit, így ha nem is gyanútlanul, de bízva valamiben, tovább töltögettem a napokat és estéket öröknek vélt tartalommal.

Lakásomban, a III. kerületi, csöndes Dissler-[Gasse] második emeletén, két jóságos öreg hölgytől bérelt szobában, az akkor még bécsi honosságot élvező poloskák egy kisebb osztagának társaságában tovább faltam a könyveket. Richárd Dehmel, Ottó Julius Bierbaum, Christian Morgenstern versei ott, abban a régimódi bútorokkal és vastag függönyökkel telezsúfolt szobában nyilatkoztak meg előttem, aki sokszor elkeseredetten feszegettem az értett szavak mögött rejtőző titokzatos értelmet.

Ám ők és társaik csak szerény úttörők voltak azon az úton, amely Rainer Maria Rilkehez és Stefan George-hoz vezetett. Maradandó nyomokat csak Rilke és Dehmel hagyott bennem, de ma már csodálkozom azon, hogy Rilke misztikus, hol buján szép, hol aszkétikusan fennkölt verssorai hogyan szegélyezhették hosszú évtizedeken keresztül vezérlő lámpákként utamat, versenyre kelve Ady vulkanikus verseivel.

A bécsi magányos tél ajándéka volt közelebbi ismeretségem Thomas Mann, Hermann Hesse, Jakob Wassermann és Peter Altenberg műveivel. Ez utóbbit, aki pársoros kivonatokba párolta novelláit, néhányszor láttam is valamely kávéház ablaka mögött. Sokan vannak, kiket a kritika és a közönség akkor halhatatlannak vélt, s kiknek nevét ma már legfeljebb az irodalmi lexikon tartja számon.

Két estjét a hétnek a [Grabenen] töltöttem, a [Berlitz-schoolban] , ahol egy lelkes miss az angol nyelvre oktatott, melyet negyediknek vettem fel nyelvgyűjteményembe. A kezdeti hat tanulóból négy csakhamar lemorzsolódott, s így a tanulás eredményesebbé és élvezetessé vált. Óra előtt még beültem a Grabennek a [Kohlmarkt] felé eső végén lévő [„Grammophon-Saal"] -ba, ahol két fülhallgató segítségével a katalógusban felsorolt gramophon-lemezek bármelyikét végighallgathattam néhány fillérért. Legtöbbször Puccini Bohémélet című operájából a Kabátdalt hallgattam meg a rádió eme előfutárján.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső

A Szent István dóm melletti tér

A dóm nagyharangja

utca

A Graben Bécs híres bevásárló és sétáló utcája.

Berlitz nyelviskola

Szénpiac, a bécsi belváros híres tere

Gramofon(lemez) terem

A bejegyzés létrehozása: 2015. július 6.